A 25 ezer dolláros, fogós, ravasz kérdés így hangzott: „Mi Magyarország fővárosa?” Az egyébként esztétikai élményt nyújtó nőszemély egyből vágta rá a választ: „Micsoda? Hungary? Sose hallottam róla. Ez biztos valami beugrató kérdés. Milyen ország az, hogy Hungary, ott éheznek az emberek?” (Összekeverte a Hungary-t a hungry szóval, aminek a jelentése: éhes.). Mexikóban már sokkal jobban jártunk, ott megkérdezték: „Hungría? Az messzebb van, mint Canada?”

1. Sótonyi József:
Magyarország, a transznacionális erőtér által vezérelt Európai Unió gyarmata
- Orbán Viktor, a keresztény Magyarország felépítője -
- Mi kell még, hogy észhez térjen Magyarország? -
- A demokratikus jogállamunk működési zavarai -
Amikor Dél-Amerikában járok-kelek, a latinok két gondolattal reagálnak, ha Magyarország szóba
kerül: Puskás fantastico”, „La musica Hungara es muy bonita”. Volt azonban egy eset, amikor
Puskáson kívül egy másik híres ember, jelesül Orbán Viktor nevét is megemlítették. De mit
megemlítették, egyenesen dalba foglalták, amint a YouTube-on is hallható Orbán Viktor, a latin-
amerikai népdalok hőse címmel. A magyar történelem nagy alakjainak hőstetteit megénekelte Tinódi
Lantos Sebestyén, a Kossuth-nótát az egész ország zengte, dehogy a világ másik felén egy magyar
gyerek lepipálja népszerűségben Atahualpát, San Martint és a többi szabadsághőst, arra még nem
volt példa.
Érzékeltetendő, hogy milyen egetverő teljesítményről van szó, a Pew Research Center nonprofit
közvélemény-kutató szervezet adatai szerint Magyarország nemhogy nincs fókuszban, de rajta sincs
az érdeklődésre számot tartó országok listáján, ami a magyar diplomácia negatív csúcsteljesítménye.
Az amerikaiak többsége azt sem tudja, hogy egyáltalán létezünk a földtekén. Mondok három példát.
Amikor filmet forgattunk az Amerikai Egyesült Államok és Magyarország közötti kulturális
kapcsolatokról, az egyik ottani polgár büszkén közölte az ismereteit, miszerint Magyarország Kína
közvetlen szomszédja. De ő legalább hallott valamit. Ezzel szemben a jellemző az, amit a Fox TV
által sugárzott vetélkedő döntőjében megcsodálhatott a közönség. A 25 ezer dolláros, fogós, ravasz
kérdés így hangzott: „Mi Magyarország fővárosa?” Az egyébként esztétikai élményt nyújtó
nőszemély egyből vágta rá a választ: „Micsoda? Hungary? Sose hallottam róla. Ez biztos valami
beugrató kérdés. Milyen ország az, hogy Hungary, ott éheznek az emberek?” (Összekeverte a
Hungary-t a hungry szóval, aminek a jelentése: éhes.). Mexikóban már sokkal jobban jártunk, ott
megkérdezték: „Hungría? Az messzebb van, mint Canada?”
Ezek után Orbán Viktor olimpiai csúcsot döntő, korszakalkotó teljesítményt nyújt azzal, hogy a
személyes varázsának köszönhetően a fél világ megismerheti Magyarországot a latin-amerikai
népdalokba ágyazva. Most már csak az európai régióban kellene nekünk egy kis tekintély.
Miközben az államisága tizenhatodik születésnapját ünneplő Szlovákia rendszeresen kioktatja
az ezeréves Magyarországot, igazán szívderítő a messzi tájakon aratott frenetikus diplomáciai
sikerünk. Erre föl mit tesz a hálátlan Orbán Viktor? A televíziós fellépései során, ország-világ előtt
bejelenti, hogy nálunk latin-amerikai állapotok uralkodnak. Ez fölöttébb sértő megnyilvánulás.
De nem Magyarországra nézve! Nem éppen diplomatikus húzás, hogy Orbán Viktor egy földrészt
inzultál. A végén még megijed tőle Dél-Amerika.
Miniszterelnök úr csak szeretné, ha Magyarország olyan mentális állapotban lenne, olyan karakteres
nemzeti identitással rendelkezne, mint a gőgös Európa által lekezelt, harmadik világnak tekintett
latin-amerikai társadalmak. A szándék azonban üdvözlendő: a pszeudoliberális korifeusokkal
szemben Orbán Viktor legalább szeretne valamit tenni a földbe döngölt nemzeti önbecsülésünk
helyreállítása érdekében. A kérdés csupán az alkalmazott taktika hatékonysága, ami ez idáig nem
volt valami átütő erejű.
1; Mi oktatjuk ki a dél-amerikai társadalmakat? Morális válság. Demográfiai krízis
A nagyobbik gyerekem perui diplomata, de teljes jogú magyar állampolgár is, aki szereti a hazáját,
de sokakkal egyetemben mégsem Magyarországon él, mert nem látja biztosítottnak a családi élethez
szükséges feltételrendszert. Sajnos kiváló emberek mennek el a jogbiztonság, a jogegyenlőség

2. 2
hiánya, az egzisztenciális bizonytalanság, a kedvezőtlen munkafeltételek, a labilis jövő miatt.
Nemzetközi felmérések alapján tragikus kép rajzolódik ki a magyar társadalom lélektani állapotáról,
amelyet a reményvesztettség jellemez.
A Gallup WorldPoll felmérése alapján Machin Róbert döbbenetes adatokat publikált a magyar
társadalom válságáról, a jövőbe vetett hitének megingásáról. A 120 országban végzett felmérés
szerint Magyarország a 117. helyet foglalja el, csupán Zimbabwe, Burundi és Haiti társadalma
látja sötétebbnek a jövőjét. Ezzel szemben élen járunk a depresszió terén, nevezetesen az előkelő
harmadik helyet foglaljuk el az öngyilkosságok világranglistán, a nemzet jövőjét jelentő 24 év
alatti korosztályban pedig a második helyre küzdöttük fel magunkat a WHO megállapítása
szerint. Ráadásul a tendencia vészesen növekszik. Az úgynevezett rendszerváltoztatás óta évente
átlag 3000 magyar ember oltja ki a saját életét, az öngyilkossági kísérletek száma pedig ennek
a tízszerese. A totalitárius rendszer szörnyűséges pártállami diktatúrájában 229 halálos ítéletet
hajtottak végre, az utóbbi húsz évben pedig 60.000 magyar ember oltotta ki a saját életét, ami
több mint a világháború civil áldozatainak a száma.
Magyarországon háborús állapotok uralkodnak a demokratikus jogállamiság égisze alatt?
Mondhatnánk, hogy a nemzetközi szervezetek felmérése nem hiteles, szándékosan torzít. Sajnos a
hazai vizsgálatok hasonló eredményeket mutatnak. Dr. Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem
Magatartástudományi Intézetének igazgatója hasonlóan elfogadhatatlan adatokkal támasztotta alá a
magyar társadalom morális válságához kapcsolódó krónikus stressz következményeit, aminek egyik
tragikus eleme, hogy a magyar férfi lakosság halálozása rosszabb, mint 1930-ban volt. Mindezt még
tetőzi a demográfiai katasztrófa, ami már nem fenyegető, hanem tragikus valóság. A
profitorientált fogyasztói társadalom túlhajtott fejlődésének rémisztő vonzata a példátlan
méreteket öltött értékválság, beleértve a nemzeti lét alapvető sejtét a családot is. A Központi
Statisztikai Hivatal adatai szerint a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak alatt több mint félmillió
fővel csökkent a magyar népesség lélekszáma. Ráadásul a tendencia fokozódik, mára elérte az évi
50 ezer főt, amely szerint a magyarság lélekszáma egy emberöltőn belül a felére csökken. Ekkora
demográfiai katasztrófát még a bolsevik diktatúra sem okozott.
De még ennél is megdöbbentőbb, hogy 1956 óta hat millió magzat életét oltották ki. Ezt leírom
még egyszer, nehogy azt higgye valaki, hogy gépelési hiba: hat millió magzati életet vesztett el a
tízmilliós Magyarország. Sokkal több, mint Magyarország összes háborús vesztesége, beleértve a
holokauszt áldozatait is. Nincs az a politikai ideológia, nem létezik olyan eszme, ami elfogadhatóvá
tehetné ezt a nemzeti tragédiát. Mi vezetett a mélypontra? A totalitárius rendszert felváltó
demokratikus jogállamunk hatalmi ágai, a törvényhozó, bírói és végrehajtó hatalom feltartják
a kezüket, mint Pilátus a krédóban. Ők nem felelősek. Hát akkor kit terhel a felelősség?
Másokkal egyetemben a Peruban élő, jogtudós Carla leányom is joggal kérdezi: mi oktatjuk ki Dél-
Amerikát? Az európai társadalmak általános erkölcsi válságában az előkelő mélypontot elfoglaló
Magyarországon piedesztálra emelkedett az erkölcstelenség, uralkodó felfogássá vált a
tisztességtelen magatartás, mint a parciális érdekérvényesítés leghatékonyabb eszköze. A korrupció
már szinte intézményesített formát öltött. Nem kivétel a végrehajtó hatalom, a bírói hatalom és
az ügyészség sem, amelyek virtuális jogkövető magatartást tanúsítanak, de a valójában kivonják
magukat a jog uralma alól, és ezzel akadályozzák a polgári demokrácia működését. Sőt, a
közhatalommal kollaboráló ügyészség gyengécske színvonalú munkájának következményeképp
egyes korifeusok mintát szolgáltatnak erkölcstelenségből, bíztatást adva a felnövekvő
generációnak hasonló morál követésére. Ily módon nem a gazdasági válság az elsődleges
probléma, az csupán következmény. A „se szabály, se morál” felfogás, a dilettantizmus, a
megbízatásukkal rosszul sáfárkodó politikai erők tehetetlenkedése, az írástudók árulása, az
állampolgári szerepvállalás hiánya és a civil társadalom bénultsága az igazi ok, ami generálta a

3. 3
nemzetromboló folyamatot. A morális válsághoz ráadásul szakmai színvonaltalanság,
szervezetlenség társul. Ha a magyar társadalom produktív munkát végző része olyan gyenge a
szakmai és erkölcsi színvonalon működne, mint a demokratikus intézményrendszer -
különösen a bírói hatalom - egyes szereplői, akkor Magyarország már régen összeomlott volna.
Az úgynevezett rendszerváltoztatást követő sajátos magyar demokrácia központi jellemzője: sikerült
ugyan felépíteni a Montesquieu-féle klasszikus hatalmi struktúrát, de az intézményrendszer
gyakorlati működésében nem fejeződnek ki a klasszikus alkotmányosság eszményei, az
alapjogok. Az állam nem védi meg a polgárait. Nincs közbiztonság, nincs szociális biztonság, nincs
jogbiztonság és jogegyenlőség. Nem érvényesül a Bibó féle meghatározás:
A demokrácia ott kezdődik, ahol a félelem megszűnik. Hogy lehet demokráciáról beszélni ott, ahol a
jogaikat gyakorló tüntetőkre rohamsisakos kommandósok lövöldöznek, amit még lovasrohammal is
színesítenek? Ilyen brutalitást még Dél-Amerikában sem láttam az úgynevezett katonai junták
uralma alatt. Az ottani hatalom is jobban megbecsüli a saját polgárait, mint a mi újdonsült
demokráciánk. A polgárok egzisztenciális félelemben, bizonytalanságban élnek. Virtuális jogállam,
a demokrácia látszata nem elég!
Összegezve: az állam képtelen ellátni az alapvető funkcióit az Európai Unió tagállamához
méltó színvonalon.
És mindeközben mit csinál a magát nemzetinek valló politikai erő? Úgy viselkedik, mint valami
kívülálló, mintha semmi felelősség nem terhelné az úgynevezett rendszerváltoztatás óta eltelt húsz
év eseményeiért. Súlyos felelősség terheli a Fideszt is azért, mert Magyarország a transznacionális
tőke vazallusává, médiavezérelt szolganemzetté vált, amely nemcsak az identitását vesztette el,
hanem gyakorlatilag a szuverenitását is. A magát hirtelen szociáldemokratává átkeresztelt MSZMP
jogutódjával egy húron pendülve, a jobbközép parlamenti pártok is megszavazták a sarkalatos
törvényeket, amelyek következtében olyan jogi, gazdasági, erkölcsi környezet alakult ki
Magyarországon, ami példátlan a modern civilizációk történetében, nevezetesen: a magyar polgár
hátrányba került a saját hazájában a külföldivel szemben.
2; A hatalom demokráciát hirdet, de diktatúrát gyakorol a bírói hatalom segédletével
Hogyan lehetséges ilyen áldatlan állapot a polgári demokrácia szerinti „lex facit regem” (joguralom)
égisze alatt? Úgy, hogy a magát függetlennek valló, de valójában függőségi viszonyban lévő bírói
hatalom eltávolodott a társadalom igazságérzetétől, és a Kelsen-féle jogformalizmust követő,
jogforrásként kezelt „bírói gyakorlat” aláaknázza az állampolgári jogérvényesítést a
közhatalommal szemben. Más szavakkal: a totalitárius rendszer erkölcsi örökségétől szabadulni
képtelen bírói hatalom összetéveszti a demokráciát az autokráciával, megrendíti a
jogállamiságba vetett társadalmi bizalmat. Holott a bíróságok, illetőleg a bírák alkotmányos
kötelezettsége az állampolgári érdekek szolgálata, amint az Alkotmány 50.§ (1) bekezdése és a bírák
jogállásáról szóló törvény kristálytisztán előírja. A „parasztsággal szövetséges munkásosztály”
államszocialista proletárdiktatúráját felváltotta a társadalmi kontroll nélkül működő bírói
állam önkényuralma, amihez a tévesen értelmezett bírói függetlenség nyújt jogalapot. Ráadásul
felelősség nélkül!
A bírói hatalom nem teljesíti a feladatát az európai alkotmányosság normatíváinak megfelelően, sőt,
a bíróságok működésének szakmai és erkölcsi színvonala sérti az alapjogokat.
A jogsértő magatartásra kifejezett bíztatást ad a „Közlemény az ország és az Európai Unió
nyilvánosságához” című deklaráció, amely szerint a bírói kar prominens személyiségei az általuk
vezetett intézmények nevében támadják a választópolgárok akaratát képviselő törvényhozó és
végrehajtó hatalmat. Holott az Alkotmány és a bírói szervezetre vonatkozó jogszabályok szerint a
bíróságok feladata nem a demokrácia intézményei elleni támadás, hanem az alkotmányos rend és a

4. 4
polgárok érdekeinek védelme. Ráadásul a bírói kar elkövette a legsúlyosabb hibát, ami demokratikus
jogállamban elképzelhető: egyrészt a pártállam erkölcsi örökségét követve, de az európai
kultúrkörben elfogadhatatlan módon, a nemzetközi színtéren hátba támadta a Montesquieu-féle
struktúra másik két hatalmi ágát, másrészt a társadalmi érdek fölé emelte a parciális érdekét,
nevezetesen a bírák nyugdíjazásával kapcsolatos követelését. Ezzel a példátlan cselekedettel a bírói
hatalom egyértelművé tette, hogy nem szolgáltató, hanem uralmi funkciót tölt be, és egyúttal a
mélypontra süllyesztette a már eddig is vészesen megrendült társadalmi bizalmat.
A jogérvényesítést kereső polgár vajon miben bízhat? A demokratikus jogállam alapértékeiben, a
jogbiztonságban, a jogegyenlőségben? Az Alkotmány a totalitárius rendszerből örökölt sztálinista
alaptörvény toldozott-foldozott változata, az alapjogok nem felelnek meg az európai alkotmányosság
klasszikus kritériumainak. De a hatalom még a gyenge szakmai színvonalú törvényeket sem tartja
be, illetve nem tartatja be. Aki alkotmányos alapjoggal próbál érvelni egy bírósági tárgyaláson, azt a
bíró figyelembe se veszi, legföljebb empatikus mosollyal nyugtázza a delikvens naivitását és
hozzáfűzi: lex specialis derogat generali (az alacsonyabb szintű szabály lerontja az általános
törvényt). Vegyük például az úgynevezett médiatörvényt. Noha az Alkotmányra hivatkozó
preambulumban kifejeződő jogalkotói szándék nemes, a médiatörvény mégis a nemzeti
tömegkommunikáció Trianonja lett. A profitorientált média más nemzetek szubkultúrájának
legócskább szemetével, az egysejtűek szellemi szintjén álló műsorokkal rombolja a társadalom
értékszemléletét, a magyar és egyetemes kultúrát.
És mit tesz a törvény őre, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (dicső jogelőd: ORTT)?
Semmit. Sőt, még bíztatást is ad a jogsértő magatartáshoz például azzal, hogy nem hajtotta végre
a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, amely az RTL-el megkötött műsorszolgáltatási szerződés felbontására
vonatkozik. Következőleg a médiahatóság milyen erkölcsi alapon vár el jogkövető magatartást a
műsorszolgáltatóktól? A törvényben hiába fejeződik ki a kulturális értékeink védelmét szolgáló
jogalkotói akarat, a transznacionális érdekszférát szolgáló tömegkommunikáció hatósági
segédlettel pusztítja az évezredes magyar kultúrát, benne a nemzeti összetartozás legfontosabb
elemét, az anyanyelvünket.
3; Kulturális környezetszennyezés, a szép magyar nyelv intézményesített szintre emelt
rombolása. Kommunikációs diktatúra.
A közösségromboló helyzet kritikájához szükség van azon társadalompolitikai, jogi környezet
vizsgálatára, amely lehetővé tette, hogy a nemzeti érdekek és értékek háttérbe szoruljanak a
közoktatásban. A teljes analízis meghaladná a dolgozatom kereteit, következőleg csak a média
kártékony hatására mutatok rá, mert korunk információs társadalmában a tömegkommunikáció
döntően befolyásolja a felnövekvő generáció értékszemléletét. A közoktatás szellemiségét nem a
kulturális tárca, hanem az elektronikus média diktálja. Az európai alkotmányosság normáival
szöges ellentétben a rendszerváltoztatásként emlegetett folyamat során nem jött létre plurális,
kiegyensúlyozott médiarendszer; csupán annyi történt, hogy a totalitárius rendszer információs
monopóliumát felváltotta a transznacionális erőtér kommunikációs diktatúrája, amelyhez az
úgynevezett médiatörvény teremtette meg a jogszabályi környezetet.
A sanyarú helyzet lényege: a médiatörvény nyugodtan nevezhető a magyar jogalkotás negatív
csúcsteljesítményének Werbőczy Tripartitum-máig visszamenőleg, de ennek ellenére a világosan
kifejeződik benne az üdvözlendő jogalkotói akarat, nevezetesen a nemzeti identitás, a
hagyományaink, a kulturális értékeink védelme. Csakhogy van egy kis gyakorlati probléma: sem a
régi sem az új médiatörvény nem ad megfelelő garanciákat a végrehajtáshoz. Az új
médiatörvény körül gerjesztett világhisztéria célja éppen az, hogy a jogi szabályozás maradjon a

5. 5
nemzeti érdekeket sértő állapotban. Az összegzett következmény: a mennyiség forradalma és a
minőség bukása.
Mi történt az elmúlt húsz évben? A transznacionális erőtér által vezérelt tömegkommunikáció
szétverte a közszolgálati médiumok piaci pozícióját, és más nemzetek szubkultúrájának
legócskább szemetét állította követendő mintaként a felnövekvő generáció elé. A kommunikáció
birtoklásával megvalósított dezinformáció és megtévesztés nem új keletű, a média közvélemény-
formáló erejét már II. Rákóczi Ferenc felismerte, és a pénz, posztó mellett létrehozta a magyar sajtó
első orgánumát, a Mercurius Veridicus ex Hungaria-t. Az idegen, megszálló hatalom által uralt
szellemiség közepette volt legalább egy kommunikációs fórum, amely teret adott a nép szavának. A
hajdani Rákóczi nótában kifejeződő gondolat szemléletesen jellemzi a mai magyar társadalom
állapotát:
Vezettesd magadat szembekötve vakon,
Elfajult testvéridtől csinált álutakon.
Kik őseink hamvait rútul megtapodták,
Arany szabadságunkat aranyon eladták.
Az idegen tulajdonosi struktúrájú média a manipuláció nagymestere, amelynek központi eleme a
színvonaltalanság. Értékközvetítés helyett értékrombolás folyik. A minőséget felváltotta a
mennyiség és a szakmai dilettantizmus. Az a műsor számíthat nagy sikerre, amely rendelkezik a
következő jellemzőkkel: alacsony intellektuális szint, gyenge szakmai színvonal, kulturális
szemét, szex és agresszivitás. Ezen központi összetevők külön is hatásosak, de egetverő nézettség
akkor lesz, ha mindegyiket egyszerre alkalmazzák. Az egysejtűek szellemi szintjén álló, műsornak
nevezett audiovizuális förmedvények silánysága nyelvrombolással párosul. Az elektronikus
médiumok széles felületen, hihetetlen hatékonysággal rombolják a legféltettebb kincsünket, a
szép magyar nyelvet, amit a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete
rezzenéstelenül néz.
Nyelvében él a nemzet – szól a szállóige (Nincs egységes álláspont, hogy ki fogalmazott eme
formában. Egyesek szerint Széchenyi, Kölcsey, Kazinczy, Kisfaludy; mások, például Grétsy tanár úr
szerint Kőváry László írt így a Székely honról című művében).
A műsorvezetők, riporterek, tudósítók többsége a magyar beszéd artikulációs bázisától,
ereszkedő dallamvezetésétől idegen, éneklő, a mondatvégeket lebegtető, rossz ritmizálású,
monoton hangsúlyozású, affektáló, gépies beszédmodort terjeszt. Az értelemzavaróan rossz
hangsúlyozást még tetőzik hibás hangképzéssel (dysphonia) is: például „a” hang helyett „e” hangot
ejtenek, ami kulturálatlan, nyegle, fülsértően kellemetlen. (Az áldatlan helyzet abszurditására
jellemző, hogy a riportalanyok többsége szebb magyarsággal beszél, mint a maga a riporter.)
Mindezt még tetőzi, hogy az utóbbi évek televíziós kommunikációjában olyan obszcén, ordenáré,
undorítóan trágár, útszéli beszéd vált uralkodóvá - különösen a hollywoodi filmek szinkronjában
- ami nemhogy az európai kultúrkörben, de még a káromkodásban jeleskedő kocsisok körében is
megrökönyödést kelt. Így aztán nem meglepő, hogy a hollywoodi „alkotások” legfőbb jellemzője a
teremtő gondolat teljes hiánya. A tömegkommunikáció értékrombolása felér egy kulturális
atomcsapással.
Mi a következmény?
Az elektronikus médiumok által gerjesztett kártékony folyamat következményeképp a magyar
gyerekek többsége részletes ismeretekkel rendelkezik arról, hogy az egysejtűek szellemi szintjén álló
hatökör popsztárok milyen márkájú bugyogóban járnak, de nem ismerik a magyar humán- és
reálkultúra értékeit. Fogalmuk sincs arról, hogy kicsoda: Bihari János, Erkel Ferenc, Dohnányi Ernő,
Kadosa Pál, Doráti Antal, Cziffra György, Heltai Gáspár, Balassi Bálint, Tömörkény István, Tamási
Áron, Vass Albert, Szabó Dezső, Apponyi Albert, Prohászka Ottokár, Wesselényi Miklós, Bercsényi

6. 6
Miklós, Bulcsú horka, Görgey Arthur, Andrássy Gyula, Bolyai János, Eötvös József, Gábor Dénes,
Bay Zoltán, Puskás Tivadar, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Wigner Jenő…és így tovább.
Megkérdeztem iskolás gyerekeket, hogyan látják a hazájukat és a saját sorsukat az európai erőtérben,
mire büszkék, milyen értékekkel gazdagította a magyarság az egyetemes kultúrát, indikációként
megemlítettem kiemelkedő személyiségeket is. A gyerekek kívülről fújják a kereskedelmi rádiók
betondöngölő zenéjét üvöltöző popsztárok nevét, de nem ismerik a hihetetlen gazdagságú magyar
népzenét, amelyet egyébként az egész világ csodál. Jellemző módon az általam megkérdezett
gyerekek közül senki nem tudta megmondani, hogy ki írta a Szózat zenéjét és nem ismerték a
Kossuth rádió esti meséje előtt felhangzó Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok című gyönyörű
népdalunkat sem. Néhányan hallottak valamit híres magyar személyiségekről, akik jelentősen
gazdagították az egyetemes kultúrát, de a jellemző a következő elképesztő reakció volt:
„Köszi a kérdést, de bocsi, Bartók, Kodály, Széchenyi, Hunyadi, Bolyai meg ilyen emberek tök
cikik. Nem a középkorban élünk. Én mindent utálok, ami magyar.” – mondta egy „modern”
magyar gyerek, a transznacionális média által manipulált szolganemzet polgára, majd előkapta az
iPhone-ját, benyomott rajta egy betondöngölő angol zenét és elviharzott az apja Yamahájával.
Itt tart ma a közoktatás-politika Bartók, Kodály és Klebelsberg Kunó országában. A gyerekek
szégyellik a saját kultúrájukat és más nemzetek szubkultúráját majmolják. No és miért? Azért, mert
a globalizációban érdekelt tömegkommunikáció olyan idegen szellemi környezetet teremtett,
amelybe a magyar kultúra nem fér bele.
Szép kis jövő előtt áll az ezeréves Magyarország, ha a felnövekvő generáció ilyen identitástudattal
rendelkezik. No és az individuum? Maga a gyerek milyen személyiségstabilitással, jövőképpel
rendelkezhet, ha nem ismeri a múltját, a származását, a gyökereit, nem becsüli a kultúrát, a
közösséget (nemzetet), amelyben él? Mi az a talapzat, amire a jövőjét építi? Az idegen szubkultúrát
dicsőítő, gyökértelen liberalizmus?
Természetesen nem a gyerek hibás, hanem a demokratikus jogállam hatalmi ágai - különösen a
végrehajtó hatalom -, amelyek példátlan erkölcsi, szellemi, kulturális, pszichés válságba sodorták
az országot, amely siralmas környezetben az ifjú a saját értékeit, érdekeit sem ismeri fel. A
kulturális tárca képtelen prezentálni egy koordinátarendszert, amelyben a felnövekvő
generáció elhelyezheti magát: honnan jött, hol van, hová megy.
A tömegkommunikáció - különösen a televízió - olyan erős szellemi, kulturális, erkölcsi hatás, amit
még a legjobb szándékú nemzeti közoktatás sem tud ellensúlyozni. Pláne ha még a szándék is
hiányzik, amint a nemzeti önbecsülésünket aláaknázó „hivatalos történelemszemlélet” manifesztálja.
A kultúránk, a történelmünk, a néprajzi, népzenei hagyományaink nyomelemekben jelennek
meg a televízióban. Még a Csermanek „akasztó” János féle proletárdiktatúrában is voltak filmek,
tévéjátékok, amelyek a kulturális örökség, a nemzeti lét kérdéseivel foglalkoztak, amelyek
felkeltették a gyerekek érdeklődését, hogy bővebb ismereteket szerezzenek a nemzetről, mint
közösségről, amelyben élnek. Ráadásul ezek a művek színvonalasak voltak. Most semmi nincs.
Illetve van: a hollywoodi audiovizuális gépezet legsilányabb „alkotásai” árasztják el a magyar
társadalmat. Ha nem tükröződik a nemzeti jelleg a magyar médiában, akkor mi a különbség
Magyarország és egy másik ország között? Semmi. A keresztény kultúrkörben nevelkedett
magyar ember már nem érzi magát otthon a saját hazájában. Németh László szavaival:
„Úristen, én nem vagyok otthon!”
Mondok egy szemléletes példát, amely az elektronikus médiumok zenei programján keresztül
tükrözi a nemzeti karaktert. A televíziós munkám során bejártam a fél világot Londontól Dél-
Amerikán át Japánig bezárólag, és mindenhol azt tapasztaltam, hogy a rádió és a televízió zenei
programját a nemzeti jelleg határozza meg. Következőleg nyelvismeret nélkül, csupán a zenéből

7. 7
percek alatt felismerhető, hogy melyik országban van az ember. Nálunk azonban órákig hegyezheti a
fülét az idegen, az elektronikus médiumok zenei összeállításából soha nem jön rá, hogy Bartók és
Kodály országában van.
A korszellemet nem az évezredes történelmünkre, kultúránkra építkező nemzeti érzület, hanem a
transznacionális média diktálja. A tömegkommunikáció kiegyensúlyozatlan tulajdonosi
struktúrájából következő liberális hegemónia következményeként az ezeréves Magyarország
fennmaradásában hozzávetőlegesen nulla szerepet játszott liberalizmus a közgondolkodás
vezérfonalává vált. Természetesen nem Széchenyi, Deák, Eötvös, Kossuth nemzeti liberalizmusáról
van szó, amellyel összemossák a mostani nemzetrontó pszeudo-liberalizmust. A liberalizmusnak
eredetileg abban volt óriási jelentősége, hogy jogállami alapokra helyezte az autokrata rendszereket,
amely folyamat a XIX. század végére befejeződött. Korukban a demokratikus jogállam mindenki
számára biztosítja azokat a szabadságjogokat, ami a liberalizmus fő értéke. Következőleg a
liberalizmus, mint önálló politikai irányvonal értelmetlenné vált a modern polgári
demokráciákban. A jogegyenlőség alkotmányos garanciájának égisze alatt mit akarnak bizonytani
a liberálisok? Orwelltől plagizálnak: mindenki egyenlő, de a liberálisok még egyenlőbbek. Ezek
szerint őket, a pszeudoliberálisokat kell követni.
4; Médiavezérelt szolganemzet. A nemzeti érdek fölé emelt „orwelli liberalizmus”
Milyen érdek fűződik a nemzetrontó folyamathoz? A klasszikus demokrácia-felfogással
összeférhetetlen, hogy egy törpe minoritás döntően befolyásolja a többség eszmerendszerét,
értékszemléletét. Az „orwelli liberalizmusnak”, a zabolátlan szabadelvűségnek az lett a tragikus
következménye, hogy az elmúlt húsz évben az identitástudat, a nemzeti önbecsülés, a magyar
történelmi, kulturális örökség tökéletesen háttérbe szorult a médiavezérelt közgondolkodásban
és közoktatásban. Az elsődleges ok a tisztességtelen piaci versenyhelyzet, illetve a
tömegkommunikáció tulajdonosi szerkezetének radikális megváltozásában keresendő. A magyar
médiapiacon az idegen tulajdonú kereskedelmi televíziók dominanciája mellett a Magyar Televízió
és a többi közszolgálati médium marginális szereplő. A totalitárius rendszer
proletárdiktatúrájának információs monopóliumát felváltotta transznacionális erőtér
kommunikációs diktatúrája. Szó sincs pluralizmusról, esélyegyenlőségről, objektivitásról. A
túlreprezentált liberális erők árnyékában a különböző társadalmi csoportok korántsem kapnak azonos
esélyeket a tömegkommunikációs eszköztár használatában, beleértve a nemzeti tulajdonban lévő
frekvenciakészletet is. A profitorientált kereskedelmi médiumok a szó szoros értelmében
meghatározzák a felnövekvő generáció értékrendjét, a szellemiséget, a követendő erkölcsi
normát. A tulajdonosi szerkezetből eredő hátrányt még súlyosbítja a keresztény-konzervatív
értékrendet valló médiastratégák amatőrizmusa.
Az ORTT jogutódja, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság pediglen hagyja eszkalálódni az
értékromboló folyamatot ahelyett, hogy pozitív diszkriminációt alkalmazna a jogalkotói akarat
teljesítése érdekében. Súlyos felelősség terheli végrehajtó hatalmat és a médiahatóságot, mert 20
éven át nem teljesítette a törvényben előírt, a nemzeti érdek védelmére vonatkozó kötelezettségét.
Bezzeg a liberális ellenzék! Képtelenek úriember módjára tudomásul venni, hogy a választói akarat
beledöngölte őket az agyagba. Minő pech! De hát Churchill is megmondta: a demokrácia nem jó
dolog, de nincs nála jobb. Posztkommunista neoliberálisokra szabott demokrácia pedig sosem volt
és vélhetően nem is lesz soha. A civilizált országokban szokásos erkölcsi normákkal szöges
ellentétben áll, hogy a bolsevik taktikai hagyományokat követő liberális ellenzék hátba támadja
a példátlanul széles társadalmi felhatalmazást kapott kormányt és kormányfőt a nemzetközi
színtéren az új médiatörvény ürügyén. Gondolják: demokrácia ide demokrácia oda, az mégiscsak
tűrhetetlen, hogy az ezeréves keresztény Magyarországon meginogjon a liberális hegemónia. Ámde
fölösleges a nagy riadalom. A régihez hasonlóan az új médiatörvényben sem fog érvényesülni a

8. 8
vezérelv, nevezetesen a nemzeti identitás megőrzése, a kulturális értékközvetítés, a
tárgyilagosság, a sokszínűség és szakszerűség, mert nincsenek megfelelő garanciák a
megvalósításhoz.
Az Európai Unió különféle bizottságai miért nem ezzel, a húsz éve tartó kártékony folyamattal
foglalkoznak? A médiapiac tulajdonosi szerkezetének kiegyensúlyozatlanságából eredő manipulatív
tájékoztatás, a dezinformáció, a magyar kultúrát háttérbe szorító idegen szubkultúra nemcsak a
nemzeti érdekeket sérti, hanem ellentétes a régiók sokszínűségének megőrzésére vonatkozó
uniós direktívákkal is. Az uniós köröket azonban érdekes módon nem aggasztja az értékromboló
folyamat. Lényegtelen továbbá a liberálisokért könnybe lábadt szemekkel aggódó EU notabilitások
számára az is, hogy a kisebbségi sorsban sínylődő milliós magyarság nem használhatja
szabadon az anyanyelvét. Ellenben a liberálisok által generált áldemokratikus hisztéria az igen, az
már fölöttébb drámai. Ha ez így megy tovább, könnyen kiderülhet, hogy az Európai Unió azért
szerepel harmatgyengén a világgazdaságban, mert a magyar médiatörvény aláaknázta a
versenyképességét.
5; A pszeudoliberálisok nemtelen támadása a nemzetközi színtéren
Ha a médiatörvény egyes rendelkezései nem felelnek meg az uniós direktíváknak, akkor ki kell
javítani azokat. Ugyanis a Magyar Köztársaság kötelezettséget vállalt, hogy a jogszabályok
megfeleljenek az Európai Unió jogának, de ez nem politikai, hanem szakmai kérdés. A nemzetközi
színtéren azonban nem szakmai vita zajlik, hanem a magyar nemzeti önbecsülést sértő, az európai
kultúrkör viselkedési normáival összeférhetetlen, bárdolatlan hőbörgés folyik, amit a
pszeudoliberálisok generáltak. No persze, ismerős a tisztességtelen taktika. Miközben más országok
választott vezetői belül vitáznak, de kifelé egységet mutatnak, a destruktív liberális ellenzék
képtelen szabadulni a kommunista erkölcsi örökségtől, amelyhez hűen hátba támadja a saját
országát a nemzetközi porondon. A liberálisok retorikailag a végrehajtó hatalom első
tisztségviselőjét, Orbán Viktor miniszterelnököt támadják, de tartalmilag a demokrácia
intézményei elleni támadásról van szó.
Azt már megszokhattuk, hogy az egyébként kitűnően képzett liberális körök jogtudományi
ismeretei hirtelen szelektívvé válnak, amikor az egyéni érdekeiket a nemzeti érdekek fölé
akarják emelni. De Orbán Viktor miniszterelnök úr, Martonyi János külügyminiszter, vagy
bármelyik kormánytag milyen jogon ígéri meg, hogy módosítják a médiatörvényt? Talán
rendelkeznek az okkult tudományok tárgykörébe tartozó jövőbelátás képességével? Különben
honnan tudja a kormányfő, hogy a Parlament meg fogja szavazni a médiatörvény módosítását?
Esetleg az újdonsült magyar demokrácia csupán virtuális jogállam? A kormányfő nem arra kapott
felhatalmazást, hogy hajlongjon az Európai Unió notabilitásai előtt - mint annak idején Ferenc
Jóska térdre rogyva, kézcsók közepette hajlongott Miklós cár előtt a ’48-as szabadságharcunk
leverése dolgában - hanem arra, hogy végrehajtsa a választói akaratot. A képviseleti
demokráciára épülő alkotmányos jogállamban pediglen az a szokás, hogy a választói akaratot
kifejező törvényeket nem a Kormány hozza, hanem a legitim Országgyűlés. A Parlament és a
Kormány feladata elég világosan benne van a mindenki által könnyen hozzáférhető Alkotmányban,
ami kétségtelenül a sztálinista alaptörvény toldozott-foldozott változata, de érvényben van. A polgári
demokrácia intézményrendszerében a Kormány nem felettes, hanem közszolgálatot teljesítő szerv:
végrehajtja a jogalkotói akaratot. Következőleg szíveskedjen betartani a népszuverenitást
megtestesítő Országgyűlés rendelkezéseit, ellenkező esetben súlyos alkotmánysértést követ el,
aminek a jogkövetkezménye bizalmatlansági indítvány benyújtása lehet.
Ha a hatalmi ágak külső nyomásnak engedelmeskedve egyetlen sort változtatnak a médiatörvényen,
akkor pert fogok indítani a Magyar Állam ellen a Társadalmi szerződés megszegése miatt
(Rousseau).

9. 9
A liberálisok is ott voltak az ország házában, véleményt formáltak, kritizáltak, szavaztak, vesztettek.
A vereséget azonban képtelenek úriember módjára elviselni, következőleg a liberális hadvezetés
nemtelen támadást indít a demokrácia legfontosabb szerve, a népszuverenitást megtestesítő
Országgyűlés ellen. Ugyanis retorikailag hiába a kormányfőt jelölik meg a támadás célpontjaként -
amihez természetesen joguk van - tartalmilag az elfogadott törvényt, azaz a jogalkotót támadják.
Ezek szerint a liberális hadvezetésnek nem tetszik a parlamentáris demokrácia, ha nem ők
uralkodnak. Mit lehet tenni? A társadalmat nem lehet leváltani. Tömeges öngyilkossági hullám sem
várható. A liberális stratégák egyelőre kénytelenek tudomásul venni, hogy a parasztsággal
szövetséges munkásosztály proletárdiktatúrája fölött eljárt az idő, amikor a péklegények
megmondták az egyetemi tanároknak, hogy mihez tartsák magukat, ha nem akarnak akasztófára
kerülni. De óva intem a liberálisokat attól, hogy letargiába zuhanjanak. A polgári demokrácia
szabályai szerint semmi akadálya nincs, hogy a kitűnően képzett médiastratégáik az
internacionalista testvériség égisze alatt a nagy tanító, Kun Béla módjára szórják a
világmegváltó téziseiket a nép közé. A híres szürkeállományukat bevetve a következő
választásokon újfent utat mutathatnak a mucsai provincializmus gödrébe süppedt magyar
társadalomnak. Az istenadta nép majd kiemelkedik a sötétségből és üdvrivalgások közepette ismét a
liberálisokra szavaz. Való igaz, némi aggodalomra ad okot, hogy a győzelem esélye aszimptotikus
jelleggel konvergál a nullához. De hátha!
6; Cui prodest? A választópolgárok megbízást adtak a nemzeti vagyon elherdálására?
A kiegyensúlyozatlan médiahelyzet félelmetesen hasonlít Magyarország beszűkült
mozgásteréhez, amelyben a választópolgárok akaratát képviselni köteles végrehajtó hatalom a
transznacionális erőtér vazallusaként működik. Az országban zajló folyamatokat nem a
kormány, hanem a GDP elsöprő hányadát produkáló idegen hatalmi szféra diktálja. A
kormány pedig megpróbál a diktátumnak megfelelni, abban a szűk mederben lavíroz, amit az
idegenek (Szt. István szerint: „jövevények”) kijelöltek neki. Úgy látszik, nekünk ötszáz éve mindig
szolgálnunk kell valakit: hol az oszmán birodalmat, hol a Habsburgokat, hol a nemzeti
szocializmust, hol a bolsevizmust, most meg a globalizmus előtt hajlongunk. Ámbátor a 150 évig
regnáló törökökkel egész jól megvoltunk, talán azért, mert nem iktatták törvénybe, hogy szeretni
kell a megszállókat megbonthatatlan barátsággal az idők végezetéig. A magyarság szeret
mindenkit, csak saját magát nem!
A legnagyobb magyar, Széchenyi István szerint: Magyarország nem volt, hanem lesz. Most azt
mondaná: Magyarország nincs. Eladtuk a szeretetteljes új barátainknak! Precízebben: a
választópolgárok bizalmával visszaélő politikai hatalom elherdálta. A korifeusok még tapsoltak is az
isteni tőke diadalához, a magyar közösség vagyonának elkótyavetyéléséhez. Jogkövetkezmény?
Felelősség? Nincs. Mintha Katona József próféciaként mondatta volna Tiborccal:
„És aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített.”
A nemzeti érdekek védelméért felelős ügyészség pedig ölbe tett kézzel nézte az irritálóan
aránytalan és tisztességtelen privatizációs szerződések megkötését, amivel legalizálta az
intézményesített rablást. Idegen kézbe kerültek a stratégiai fontosságú ágazatok: hírközlés,
földfelszíni frekvenciák, energiaellátás, vízellátás, élelmiszeripar, kereskedelem, mezőgazdaság és
most jön a magyar föld kisajátítása. A totalitárius rendszerrel jogfolytonosságot vállalt Magyar
Köztársaság 22 milliárd dollár államadósságot örökölt az ősbolsevik pénzügyi zseni, Fekete János
közreműködésével. Ráadásul az összeget a reform-kommunista Németh Miklós jelentette be, de a
felelősök nem igazolták semmivel az adósságállomány összetételét. Az Antall-kormány
kötelezettséget vállalt a visszafizetésre, holott abban a történelmi helyzetben semmi nem kötelezte
erre, hiszen az illegitim rendszer, a diktatúra törvénysértő módon keletkeztetett anyagi terhe semmis.
Lehetőség lett volna leírni az adósság jó részét a lengyelekhez hasonlóan. Antall József

10. 10
miniszterelnök úr azonban hallani sem akart ilyesmiről mondván, Magyarország megmutatja
Európának, hogy micsoda erőtartalékokkal rendelkezik. Megmutattuk!
A nemzeti vagyon privatizációs sikerként aposztrofált elkótyavetyélésének alapvető célja volt a
megváltónak tekintett nyugati tőke beáramlása és a hitelállomány kifizetése. Ezzel szemben mi
történt? A privatizációból származó bevétel eltűnt, az adósságállomány pedig többszörösére, cirka
110 milliárd dollárra nőtt (21.500 ezer milliárd forint), aminek a visszafizetése közgazdasági
képtelenség. Ilyen súlyos teher szolgasorba taszítja a jövő nemzedéket, gyakorlatilag megszünteti
a méltó élet feltételeit, ami alapvető emberi jogokat sért.
7; Beszűkült mozgástér. Idegen érdekek szolgálata
Mit is művelt a félistenként imádott tőke? A befektetők kioktatták a politikusainkat: a
transznacionális tőke nem jótékony szamaritánus, esze ágában sincs segítséget nyújtani;
ellenben elemi érdeke, hogy likvidálja a magyar gazdaság versenyképes egységeit, hogy saját
maga számára piacot teremtsen. A magyar politikai erők pedig csak néztek, mint Jocó a moziban,
ahogy a nemzetközi érdekszféra szétverte például a mezőgazdaságot, holott köztudott, hogy
Magyarország Európa éléskamrája volt a kiemelkedő minőségű produktumaival. Az eredmény? A
klimatikus viszonyainkhoz alkalmazkodó őshonos gyümölcsfajtákat, növényeket, kiváló termékeket
felváltották a silány minőségű, génmanipulált vacakok, amelyeket a TESCO, az Auchan és a többi
multinacionális gengszter erőltet az országra, miközben gyakorlatilag felszámolták a magyar
élelmiszeripart és kereskedelmet.
A valaha önellátó magyar gazdaság totális függőségbe került, ami óhatatlanul a magyar polgár
kiszolgáltatottságát eredményezte. A sanyarú helyzetet súlyosbítja a speciális bankrendszer, amely
természetesen nem a lakosságot, hanem a transznacionális erőteret támogatja. A kiszolgáltatottság
egyik központi oka a betéti és hitelkamatok közötti óriási különbség, amelyből eredően a
Magyarországon működő bankok mérlegfőösszegéhez viszonyított nyeresége háromszoros a
nemzeti érdekeiket előtérbe helyező EU tagállamokhoz képest. A transznacionális köröket
szolgáló monetáris politika következtében az úgynevezett GDP (nemzeti össztermék) döntő
többségét a transznacionális cégek produkálják, következőleg a végrehajtó hatalom mozgástere
beszűkült: a kormány azt csinál, amit a multi diktál.
A globális érdekszféra egyetlen kardcsapás nélkül megszerezte az ezeréves örökségünket,
amelynek megőrzéséért évszázadokon át hazafiak vére hullott. Az úgynevezett privatizációs
folyamatban elegánsabb háború zajlott: a bálványozott tőkés oligarchia bement a bankba és
megvette az országot közhatalmi segédlettel. Példaként említem a maoizmusból jelesre vizsgázott
vezéregyéniséget, Demszky Gábort, aki ultraliberális könnyedséggel odalökte a Fővárosi Vízművek
management jogait a nemzetközi botrányokban élenjáró Suez Environnement nevezetű francia
cégnek. A Global Exchange jogvédő szervezet az emberi jogokat legjobban megsértő cégek közé
sorolta a Suez-t, Bolíviából pedig úgy dobták ki őket, hogy a kezük lába sem érte a földet. Mi
azonban nem vagyunk ennyire önérzetesek, a magyar virtus már a múlté, Magyarország bárányka
népe manapság azt is eltűri, hogy fát vágjanak a hátán. Következőleg a szép új időkben a
trianoni hóhérok, a békaevő franciák mondják meg a földönfutó magyaroknak, hogy milyen
feltételekkel ihatják meg a saját vizüket. Sajnálhatják a franciák, hogy a neoliberális vezér
történelmi távlatokban is rettenetes hosszúságú regnálása befejeződött, és nem volt lehetősége arra,
hogy a Duna vizén kívül küldjön néhány kombino villamost is ajándékba, hogy megsegítse a
nyomorgó francia népet. Mindenesetre nem szép dolog, hogy az internacionalista testvériség
építésében jeleskedő Demszky úr nem részesült méltó elismerésben, holott a Szovjetunió ötszörös
hőse szintű kitüntetés igazán kijárt volna neki.

11. 11
8; A zsidó kultúra, a bőgatya meg a fütyülős barack kapcsolata
Surányi György dicső bankelnök sem akart lemaradni a nemzeti vagyon elherdálása című
versenyben és villámgyorsan eladta a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét, nehogy a forintnak
maradjon valami kis fedezete. Ráadásul bagóért. Ez már Antall József miniszterelnök úrnak is sok
volt, és nagy nehezen, szinte bocsánatot kérve az internacionalista monetáris oligarchiától leváltotta
Surányi bankvezér urat. (Zárójelben jegyzem meg: vannak országok, ahol a nemzetellenes
cselekedetekért bíróság elé állítják a delikvenseket és kivégzik őket.) A hazai neoliberális
aknamunkával összhangban a nemzetközi folyamatok is remekül alakultak. Simon Peresz izraeli
államfő ismertette a világgal: A tehetségünknek, kapcsolatainknak, dinamizmusunknak köszönhetően
ott vagyunk mindenütt. Sikert, sikerre halmozunk. Felvásároljuk Manhattant, Magyarországot,
Romániát és Lengyelországot. Ahogy látom, nincsenek gondjaink.
Igazán megnyugtató ez a világméretű siker. A magyar társadalom Landeszmann György főrabbi
úrtól is megkapta a beosztását. Főrabbi úr a híres interjújában kristálytisztán felvilágosította a
magyar társadalmat arról, hogy valójában mit is ér az ezer éves történelme és kultúrája, továbbá utat
mutatott, mihez tartsa magát Magyarország a külső erők által irányított globális színtéren:
„Ha kivonnánk a zsidó kultúrát a magyar kultúrából, akkor nem maradna más csak a bőgatya meg a
fütyülős barack.”
Ezek szerint, ha a szerencsétlen, tudatlan, bőgatyás magyarság valaha kikecmereg a katasztrofális
válságból, akkor azt az agilis zsidóságnak köszönheti. A kérdés csupán: milyen Magyarország lesz
az? Valami majd lesz, amit talán Magyarországnak hívnak, és esetleg beszélnek valami elfajzott
magyar nyelvet, de ott már nem a múlt dicsőségébe süppedt, megújulásra képtelen, tehetetlenkedő
kereszténység lesz a meghatározó szellemi erő. Az utókor majd nyugtatathatja magát azzal, hogy a
zsidó-keresztény kultúrkör egy tőről fakad. Amint Churchill, I. István is felfogta, hogy vér és
veríték, keserű áldozatok nélkül nem lehet közösséget, azaz nemzetet építeni. És megtartani
sem. I. István tűzzel, vassal kiirtotta a fél országot, majd szentté avatták, és a szellemi, erkölcsi
öröksége ezer éven át megtartott bennünket. Korunk szárnyaszegett, bénult keresztény egyháza
azonban méltatlan Szent István örökségéhez, mert enerváltan küzd a lélek épüléséért és alig tesz
valamit az erkölcsi romlás ellen.
9; Merjünk kicsik lenni?
A fenti példák szerinti elegáns módszerekkel kótyavetyéltük el őseink örökségét, gúny tárgyává
tettük a nemzeti önbecsülésünket, lekezeltük a kulturális értékeinket, önként sodortuk szolgasorba
a kiváló természeti és humán erőforrásokkal rendelkező Magyarországot. Miért?
Merjünk kicsik lenni?- mondják a posztkommunista korifeusok. Legyenek csak ők olyan kicsik,
amennyire társadalompolitikailag lehetséges, de Magyarországot hagyják békén!
Miből származik ez a világon egyedülálló önértékelési zavar? A bukásában is felemelő 1848-as
szabadságharc után a Habsburgok átvették a Magyar Tudományos Akadémia irányítását, amelynek
keretében az alávetettség, a jelentéktelenség érzetét sulykolták a leigázott nemzetbe. A totalitárius
rendszer sztálinista bérencei ugyanezt a nemzeti identitást aláaknázó történelemszemléletet erőltették
egy generáción át, ami a rendszerváltozás óta semmit nem változott. Sőt, intézményesített szintre
emelve rombolóbb, mint valaha. Miközben az államisága 17. születésnapját ünneplő Szlovákia a
magyar kisebbséget sújtó nyelvtörvénnyel védi a saját kultúráját, más országok pediglen a
népmesék fantáziavilágát is túlszárnyaló 2000 éves történelmet írnak maguknak (holott a XIX.
századig még nyelvük sem volt), a magyar történészek és politikusuk kishitűséget táplálnak a
polgárok fejébe hatalmas igyekezettel.

12. 12
Ha valaki büszke a magyarságára, amit jelképekkel is kifejez, például nemzeti trikolórt tűz a háza
homlokzatára, magyar címert ragaszt az autójára, akkor azonnal rásütik a szokásos kirekesztő,
antiszemita, nacionalista és hasonló bélyegeket.
A minden nációt befogadó magyarok nacionalisták? Csakugyan? Akkor a fél világot gyarmatosító
angolok, franciák és a militáns hajlamú amerikaiak micsodák? Ha valaki járja a világot, akkor
tapasztalhatja, hogy például a kétszáz éves történelmére oly büszke Amerikai Egyesült Államokban
még a zöldséges bódé tetején is nemzeti zászló lobog. Ami pedig a franciákat illeti, náluk nagyobb
nacionalistákat még nem hordott a föld a hátán amióta a magyarok által a „kalandozó hadjáratok”
során rendszeresen megleckéztetett és széthullott Frank Birodalom nyugati részéből kialakult
Franciaország. Nekünk viszont minden megaláztatást el kell tűrnünk, nálunk a magyarság értékeinek
a lekezelésére buzdít a kozmopolita korszellemet diktáló tömegkommunikáció. Sikkessé vált az
idegen szubkultúra majmolása. Ciki magyarnak lenni Magyarországon. A felnövekvő generáció
joggal csodálkozik: ez a szerencsétlennek beállított magyarság egyáltalán hogyan tudott
meglenni ezer éven át a Kárpát-medencében a csodálatos Nyugat gyámolító segítsége nélkül.
10; A fogyasztói társadalmat vezérlő transznacionális erőtér rögeszméje: forszírozott
fejlődés
A politikusaink szerint a válságot a profitorientált erőtér által vezérelt fogyasztói társadalom
forszírozott fejlődése fogja megoldani. Valóban így lesz? Aligha. Ideje revideálni a
megkövesedett nézeteket, mert a válság minden bizonnyal mélyülni fog. A világmegváltó
tőkének kettős kontradikcióval kell szembenéznie. Az egyik: Frank Drake és más tudósok
véleménye szerint legföljebb egy százalék a valószínűsége annak, hogy a technológia exponenciális
jellegű fejlődésével egyetemben az emberiség nem pusztítja el önmagát és a környezetét. Ezen egy
százalékon belül lehet ügyködni, ami nem valami fényes kilátás. A homo sapiens az egyetlen
élőlény a Föld nevű bolygón, amely hatalomvágyból pusztítja a saját nemét és nem él
harmóniában a természettel, sőt más élőlények életterével is garázdálkodik, amihez abszolút
nincs joga. Az ökológiai rendszer rombolása és a természeti erőforrások kizsigerelése
megszünteti a fenntartható fejlődés elemi materiális és energia feltételeit. Ráadásul a fosszilis
energiaforrások felhasználásáról és a természet pusztításáról a leggazdagabb társadalmi réteg, a Föld
népességének mindössze egy százaléka dönt, méghozzá önkényesen. Az Amerikai Egyesült Államok
például nem hajlandó aláírni a környezetszennyezés visszaszorításáról szóló nemzetközi
egyezményeket.
Tegyük fel, a tudomány új energiaforrásokat fedez fel és akkor hurrá, a termelésnövekedés felső
határa a csillagos ég, amint a nagy kommunista tanító, Rákosi elvtárs is világosan megmondta. Ilyen
széles ívű gondolatokat csak a fergeteges elméjű Lenin tudott túlszárnyalni, aki közgazdasági
útmutatást adott a népének a birodalomépítés főszabályáról: „Film plusz villamosítás egyenlő
szovjethatalom”.
Ezekkel a korszakalkotó tézisekkel csupán egyetlen aprócska probléma van, amit a cezaromániás
politikusok is kénytelenek tudomásul venni, ha tetszik, ha nem. A tudomány jelenlegi állása szerint
az energia megmaradás törvénye még érvényben van, következőleg a termelés növekedése
óhatatlanul hőtermeléssel jár. A termelt hő mennyisége a jelenlegi exponenciális jellegű fejlődés
szerint 100 éven belül olyan mértékű lenne, hogy felizzana a bolygónk. Hivatkozhatnék Stephen
Hawking, Roger Penrose, Gábor Dénes, Teller Ede és más kiváló tudósokra, de nem szükséges,
mert gimnáziumi szintű ismeretekkel is könnyedén belátható a folyamat fizikai
következménye. Mivel az izzó Föld nem valami kellemes hely a fehérjemolekulák, a szénalapú élet
számára, a profitorientált felfogás szerinti fejlődés zsákutca.
A kontradikció másik eleme közgazdasági: a technológia robbanásszerű fejlődésével egyetemben
nő a termelés hatékonysága és volumene, következőleg nő a kínálat, a kereslet viszont

13. 13
óhatatlanul csökken. Miért? Azért, mert a technológia fejlődésével párhuzamosan egyre kevesebb
munkaerőre lesz szükség, hiszen az automatizáció, a kibernetika alkalmazása helyettesíti az emberi
munkát. Akkor viszont ki veszi meg az előállított többlettermékeket? A gyenge vásárlóerejű
munkanélküliek? Ehhez még súlyos társadalomlélektani következmény is járul: leértékelődik a
biológiai ember szerepe a robotokkal szemben. A robot olcsóbb, jobb, precízebb, megbízhatóbb,
teherbíróbb, hatékonyabb. Ha a technológiára épülő fejlődés istenítése így megy tovább, megfordul
a tudományos haladás eredeti célja: az elidegenedő, virtuális valóság világában megszűnik az
ember és a természet közötti kapcsolat, az ember és ember közötti analóg kommunikáció. Végül
óhatatlanul bekövetkezik a Summa Technology (Staniszlaw Lem) próféciája, a csodálatosan fejlett
digitális világ. Annyira fejlett, hogy felesleges benne az ember.
11; Súlyos értékválság
Miközben az úgynevezett harmadik világ legnagyobb gondja a demográfiai robbanás, nálunk
demográfiai katasztrófa fenyeget. Amint a bevezetőben jeleztem a pszeudoliberális ideológia
legkártékonyabb társadalmi hatása a súlyos morális válság, amely immáron a nemzeti lét
alapvető sejtét a családot támadja. A KSH adatai szerint az utóbbi tíz évben 35%-al csökkent a
születések száma, és az úgynevezett rendszerváltoztatás óta eltelt időszak alatt több mint félmillió
fővel csökkent a teljes magyar népesség lélekszáma. Ráadásul a lelkületükben magyar érzelmű
emberek is menekülnek a karakterét vesztett, a kozmopolita globalizáció mocsarába süllyedt
Magyarországról.
Kiváló képességű magyar emberek, fiatal tudósok hagyják el egzisztenciális bizonytalanság, a
megfelelő munkafeltételek hiánya miatt az országot és gazdagítanak idegen nemzeteket. A
külföldre távozott számos tudós közül büszkeséggel említem gyerekkori barátomat, az Amerikai
Egyesült Államokban élő Dr. Buzsáki Györgyöt, aki éppen most kapott nemzetközi elismerést (The
Brain Prize) az agykutatás területén nyújtott kimagasló eredményeiért a dániai Grete Lundbeck
Európai Agykutatási Alapítványtól. Velem egyetemben Buzsáki Gyuri sem rajongott a totalitárius
rendszerért, amit a hatalom enyhén szólva nem nézett jó szemmel. New Jersey-ben azonban
megbecsülték a tehetségét, tanszéket kapott, és most óriási pénzen visszavásárolhatjuk azokat az
értékeket, amelyeket Dr. Buzsáki és más magyar kiválóságok állítottak elő. Magyarország nem
engedheti meg magának ezt a luxust! Elfogadhatatlan, hogy a keresztény magyar ember nagyobb
biztonságban érezze magát külföldön, mint a saját közösségében. A jó magyar embereket vissza
kell hozni! Bármi áron!
12; Mi kell még, hogy észhez térjen Magyarország? Nekünk Mohács kell!
Mi kell még ahhoz, hogy a magyarság kilábaljon a bénultságából?
Nekünk Mohács kell – mondja Ady. A rendszerváltozás neoliberális korifeusai az akkori nemzeti
tragédiát is túlszárnyalták. Mohács után még volt remény. Most remény sincs. Most a polgári
demokrácia égisze alatt sunyi, alattomos diktatúra van. Magyarország elvesztette a nemzeti
identitását és gyakorlatilag a szuverenitását is. Médiavezérelt szolganemzet lettünk. Idegen
érdekeket szolgálunk. Belesüppedtünk az integrációs folyamatnak nevezett globális masszába,
amely elnyeli a nemzeti sajátosságokat, az erőforrásainkat felemészti, miközben vészesen fogy
a népesség. Ez volt a cél, amikor beléptünk az Európai Unióba? Nyilván nem. A kínkeservesen
összetákolt Európai Unió eredeti célja az intézményrendszer egységesítése, ami egyáltalán nem
azonos a globalizációval. Sőt, éppen ellenkezőleg: az integrálódó Európa vezérelve a régiók
identitásának a megőrzése, mivel Európa értékét az évezredes kulturális öröksége és
sokszínűsége jelenti. Legalábbis mi európaiak erre szoktunk hivatkozni, más hatalmi tényezők meg
mosolyognak rajta Pontosabban: a hasukat fogják a röhögéstől. Példának okáért az amerikai
hadügyminiszter (precízen: védelmi miniszter), Donald Ramsfeld kerek-perec kioktatta a szerinte

14. 14
döntésképtelen, ósdi, kőbalta merevségű Európát, amikor nem mutatott egységet Irak
lerohanása dolgában.
Ámde manapság nem ildomos euro szkeptikusnak lenni, holott az évszázados érdekellentétek által
szétszabdalt Európa uniója közelebb áll az illúzióhoz, mint a valósághoz. Való igaz, az integráció
valóban üdvözítő lehet, mert fokozhatja Európa versenyképességét, amiből elméletileg
Magyarország is profitálhat. Nem véletlenül használtam a feltételes módot, mert a teóriával
szemben a tények azt mutatják, hogy integráció ide, integráció oda, Európa pozíciója egyre
gyengül a világgazdasági folyamatokban. Mindenesetre árgus szemekkel figyelhetjük a csodát,
miszerint harmonikus egység jön létre abban az Európában, amelyet a történelme folyamán nemhogy
érdekazonosság, de mindig széttagoltság, antagonisztikus ellentétek jellemeztek. A mostani hirtelen
harmónia megvalósulásának azonban van valószínűsége: hozzávetőlegesen annyi, mint az, hogy
Mózes népe előtt megnyílt a Vörös-tenger. Mivel megszenvedtük már a múltat s jövendőt, igazán
kijár nekünk egy csekélyke isteni protekció annál is inkább, mert mi is Isten kiválasztott népe
vagyunk Góg és Magóg nyomán
A nagyhatalmak az utóbbi ötszáz évben nem engedték meg a stratégiai ütközőzónában elhelyezkedő
Magyarországnak, hogy szuverén állam legyen. Talán majd most. Mindenesetre bízzunk erősen
Istenben. De azért semmiképp ne feledjük Cromwell örökbecsű tanítását: Bízz Istenben, de tartsd
szárazon a puskaport! Ellenkező esetben könnyen úgy járhatunk, mint a lélek hatalmára hivatkozó
XII. Piusz, amikor Sztálin feltette a kardinális kérdést: Na és hány hadosztálya van a pápának?
Évszázadokig különféle hatalmi erőtereket szolgáltunk, de legalább tudtuk, hogy ki ellen
küzdöttünk. A globalizálódó világban („new age”) azt sem tudjuk, hogy tulajdonképpen ki a
fenét szolgálunk. Most mindenkit: a nemzeti létet szétverő, merkantilista, arcnélküli monetáris
oligarchiát. A választópolgárok erre adtak felhatalmazást a közhatalmat gyakorló notabilitásoknak?
Aligha. A magyarok mindig képesek voltak bravúros megoldásokra, a mostani egy
politikatudományi bravúr. Szabadalmaztatni kellene a speciális magyar demokráciát, amelynek
esszenciája: a magát jajveszékelve kirekesztettnek hirdető törpe minoritás uralma a többség
fölött.
13; Magyaroknak belépni tilos! Nem lehetne Magyarország a magyaroké?
A szélsőségesen liberális vezér, Demszky úr idegen kézbe adta az élet alapvető forrását, a vizet. A
világon egyedülálló nemzetpusztítás, olimpiai csúcsteljesítmény. Mi jöhet még? Közbiztonság? Arra
még a Keletinél pufajkában lövöldöző Horn Gyula is azt mondta: „Ami itt van, az nem
közbiztonság!” Különféle paramilitáris szervezetek és gengszterek uralkodnak. Jogbiztonság?
Pártállami diktatúra helyett felelősség nélküli bírói autokrácia a demokrácia égisze alatt. Szociális
biztonság? A társadalom többsége egzisztenciális félelemben él, a rabszolgasághoz hasonló
nyomorban sínylődik, a kilakoltatás Damoklész kardja függ a feje fölött. Jövőkép? Az ország
népessége soha nem látott mértékű demográfiai katasztrófa kellős közepén áll. Nemzetbiztonság?
Köznevetség tárgya. A hadsereget megszüntették, a megmaradt honvédség egy komolyabb
cserkészcsapat támadását sem tudná visszaverni. Mi maradt Magyarországból? A levegő? Azt is
áruba bocsátottuk: levegő kvótát pénzért árulunk az EU fejlett országainak.
Drága apám gimnáziumi tanár volt Pécsett, de fölöttébb büszke volt arra, hogy betyár őseink vannak,
ráadásul nem is akármilyenek, mert harcoltak a ’48-as szabadságharcban. Nemrégiben jártam a
kislányommal a gyönyörű dunántúli erdőkben, ahol egykoron Sobri Jóska uralkodott, de a
földönfutó polgár szabadon beléphetett. Ahol a gyerekkoromban futkároztam, most ez van kiírva:
Idegeneknek belépni tilos! Ugyanis ezt mondja a békaevő francia, aki megvette azt az erdőrészt.

15. 15
Minő öröm! Trianoni utójáték! Már azon sem csodálkozna senki, ha kiírnák az országhatáron:
Magyaroknak belépni tilos!
14; A magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy kovásznépnek lenni
A dolgozat keretei nem adnak lehetőséget bővebb elemzésre, de az elmondottakból is nyilvánvaló,
hogy Magyarország a tönk széle sodródik, ha nem változtat radikálisan a globális tőke
imádatára épülő stratégiáján, és nem állítja vissza az agyagba döngölt nemzeti önbecsülését.
Vegye már végre észre a tisztelt hatalom: az ezeréves Magyarországot soha senki nem támogatta
csak támadta!
Most sem lesz másképp. Hagyjunk fel végre ezzel az operetti világba illő illúzióval! Most már
tényleges szabadságharc folyik a magyarság megmaradásáért. Ha a magyar föld, a víz, a
természeti erőforrások is idegen kézbe kerülnek, az a vég, a megállíthatatlan agónia első fázisa
(például a békéscsabai gázmező!). A történelem folyamán Magyarországnak csak akkor volt
nemzetközi tekintélye, amikor erős volt, amikor hatalma volt. A magyarság két szép szeméért
senki nem fog támogatást adni. Nem ilyen a tőke természete. Amint már jeleztem, a tőke nem
karitatív, nem jótékony szamaritánus. Pedig azt hittük. Büntetésként bennszülöttek lettünk a saját
hazánkban.
Mi a modus vivendi a magyarok számára, ha nem az a szellemi és lelki tradíció, ami megtartott
bennünket ezer éven át a Kárpát-medencében? Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a
gyökértelen neoliberalizmus. A magyar lélek, a magyarság óriási tragédiája, hogy kelettől
elszakadtunk, de a „Nyugat” soha nem fogadott be bennünket, pedig az Úristen által megáldott Szt.
István királyunk kiirtotta a fél országot, hogy megfeleljünk a nyugati elvárásoknak. Hiába. Milyen
áldozatot hozhattunk volna még a „civilizált nyugat” kegyeiért? Adhattunk mi kiemelkedő
művészeket, Nobel-díjas tudósokat a világnak, Teller Ede, Szilárd Leó, Neumann János, Wigner
Jenő megnyerhette az amerikaiaknak második világháborút, gazdagíthattuk mi a saját kultúránkkal
az egyetemes kultúrát, a pöffeszkedő Európa továbbra is csak egy keletről jött barbár népnek tekint
bennünket, amely betolakodott a szláv népek tengerébe. Amikor Antall József létrehozta a visegrádi
hármakat, akkor reménykedtem, hogy lesz jövőnk. Ismét vesztettünk. De hangsúlyozom:
katasztrofális történelmi tévedés azt hinni, hogy Magyarországot bármilyen külső erő
támogatni fogja. Még annak is örülhettünk, ha nem tipornak el bennünket.
A tömegkommunikációs sztárok által nacionalizmussal, sőt antiszemita passzusokkal korholt
Németh László arról beszél, hogy értelme legyen magyarnak lenni. A kisebbségi sorsba taszított
magyarság és az anyaország számára a megmaradás alapvető eleme a minőség. Németh László így
ír:
„A tót azt mondja, hogy szláv vagyok, a portugál, hogy latin, a norvég, hogy germán. Mi azonban
egész meztelenül csak magyarok vagyunk. Mi joga lehet egy ilyen népnek az életre? A kevesebb joga
az életre az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni. Harmincmillió magyar,
mondták apáink. De harminc millióan nem leszünk. Vagy a tízmilliónak kell tehát harminc milliót
érnie, vagy a tízmillióra sincs szükség többet. A magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy
kovásznépnek lenni.”
Nagyra becsülöm a zsidóságot, mert annyi hányattatás ellenére megmutatta a világnak, hogy elit tud
lenni. A magyarság talán alávalóbb?
15; A magyar ember miért él Magyarországon?

16. 16
Éveken át külszolgálatot teljesítettem Dél-Amerikában. A munkám mellett a latin nőkre is fölöttébb
nagy figyelmet fordítottam, amelynek következtében összeszűrtem a levet a perui művelődési
miniszter lányával, amiből óriási botrány kerekedett. Ugyanis a külügyi szabályzat szerint a
külszolgálatot teljesítő polgár nem létesíthet közeli kapcsolatot az ottani nobilitásokkal.
Megpróbáltam elmagyarázni, miszerint csupán felszínességről van szó, de a korifeusok közölték
velem, hogy az érvelésem nem elég meggyőző, mivel gyermekem született a miniszter úr lányától,
amihez a tudomány jelenlegi állása szerint meglehetősen közeli kapcsolat szükségeltetik.
Mondanom sem kell, megkaptam a beosztásomat: hazaküldtek. Sőt, mi több, a súlyos
függelemsértés miatt bevonták az útlevelemet, következőleg a saját esküvőmre sem mehettem vissza
Peruba. Az abszurd helyzet különleges megoldást követelt. Miniszter úr Magyarországra utazott és a
nagykövet úr őexcellenciája ellenjegyzésével meghatalmaztam a leendő apósomat, hogy
személyesen képviseljen engem a saját esküvőmön. Ily módon a miniszter úr az oltárhoz vezette a
saját lányát az én nevemben. Később, a jó magatartásomra figyelemmel rehabilitáltak és
visszamehettem Dél-Amerikába.
A magyar ember nagyon jól élhet idegen országban, de akkor is csak vendég, soha nem fogja
otthon érezni magát, következőleg hazajöttem. Akkor kezdtem ráeszmélni a nemzeti önbecsülés
hanyatlására, az erkölcs súlyos válságára, amikor az emberek megkérdezték tőlem:
„Miért jöttél haza a jólétből?” A kérdés alapja biberachi fordulattal: „Ott van haza, hol a haszon.”
Elképzelhetetlen, hogy egy franciától, egy hollandustól, egy belgától megkérdezzék, hogy miért jött
haza. A neoliberális felfogás szerint a haza ott van, ahol több a pénz. Erre az erkölcsi alapra
aztán lehet fényes nemzeti jövőt építeni.
Epilógus
A rendszerváltoztatásként ismert folyamat idején a kormányalakító parlamenti párt választmányi
tagjaként harcoltam a totalitárius rendszer önkényuralma ellen a demokratikus jogállamért. Később
fel kellett függesztenem az aktív politizálást, mivel az 1994. évi XXII. törvény szerint úgynevezett
„Fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztséget betöltő személy” kategóriába
soroltak. (Központi szerepem volt a Nap TV, a DUNA TV létrehozásában, a vezetésem alatt álló
ALFA TV dolgozta ki és bonyolította le a DUNA TV kísérleti adásait, később megalapítottam a
VIASAT Hungária Zrt.-t, amelynek résztulajdonosa vagyok.)
A bonyolultan definiált tisztség összeférhetetlen a politikai szerepkörrel, ami azonban nem jelenti az
alkotmányos alapjog, a véleménynyilvánítás szabadságának a felfüggesztését. Ennek ellenére ez
idáig nem reagáltam a hatalom visszaéléseire, ami hiba volt. Hibát követtem el azzal, hogy a
demokrácia működésében alapvetően fontos állampolgári szerepvállalást mellőzve tűrtem a hatalom
jogsértő, erkölcstelen magatartását, amelynek égisze alatt egyes politikai szereplők demokráciát
hirdetnek, de diktatúrát gyakorolnak. Ráadásul a keresztény kultúrkör, az európai alkotmányosság
jogi és erkölcsi normáival szöges ellentétben nemhogy nem tanúsítanak jogkövető magatartást,
hanem még ki is vonják magukat a felelősség alól. Helyette bátran vállalják a politikai
felelősséget. Az micsoda? A magyar jogrendszer ilyen kifejezést nem ismer!
Mivel aktív szereplője voltam a rendszerváltoztatási folyamatnak, engem is felelősség terhel azért,
mert nem teljesült a nemzetépítő eszmény. De mentségemre szolgáljon, mi annak idején nem
virtuális jogállamot akartunk, hanem valóságos képviseleti demokráciára építkező
alkotmányos jogállamot, amelynek keretében Magyarország ismét konstruktív szereplője lehet
az európai szellemi és gazdasági struktúrának, amelyben a népszuverenitás elve érvényesül, és
a közhatalom nem a globalizmust, hanem a nemzetet szolgálja.

17. 17
Ady A fajok cirkuszában így kesereg: Céljainkat elcélozták,
Életünket már elélték.
Cirkusz-ponyvák
Bohóc-sorsa leng előttünk.
Idegen érdekek vazallusaként bohóc-sors jár nekünk?
Orbán Viktort nagyra becsülte Antall József, aki a halálos ágyán ezekkel a szavakkal búcsúzott a
földi élettől:
„Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van értelme.”
Hol van a keresztény Magyarország tisztelt Orbán Viktor miniszterelnök úr? Magyarországon
már nem a külföldi, hanem a magyar polgár idegen. A keresztény kultúrkörben nevelkedett ember
már nem érzi magát otthon a saját hazájában. Causa finita?