1. Japán és a Nyugat
A nyugatról való tanulás
Szakál Szimonetta

2. 1868-na a Bakufu „követeket” küldött külföldre, hogy tanulmányozzanak különböző
dolgokat, különböző témákban, majd térjenek haza minél több tudással és információval. A
bakufunak az is a feladata volt, hogy megfelelő helyeket biztosítsanak a tanuláshoz ezeknek
az embereknek.
A bakufu példáját sokan követték, noha ez a tevékenység 1866-ig illegális volt. Choshu
például engedélyezte Ito Hirobuminak és Inoue Kaorunak , hogy titokban Londonba
utazzanak 1863-ban, Satsuma pedig 14 diákot küldött Európába 1865-ban, s mindegyik álnév
alatt utazott. 1
Más területek is hasonlóképp cselekedtek, amint engedélyezték így már a restauráció előtt
több mint 150 ember/diák tanult vagy kutatott külföldön. Általában olyan területeken kellett
kutatniuk ezeknek az embereknek, amit kapcsolatba lehetett hozni a nemzeti erővel, mint
például a katonasággal, hadi technikával, navigációval, hajóépítéssel és egyéb technológiai
vonatkozásokkal. De néhányuknak megengedték, hogy más területeken is tanulhassanak
illetőleg kutassanak, például a jog vagy gyógyászat vagy oktatás területén, mert ezekben is
értéket láttak. Néhányan ezekből a külföldön tanuló emberekből maguk döntöttek úgy, hogy
más területeket is tanulmányozni akarnak.
Például: Nishi Amane, akit a bakufu küldött ki Hollandiába 1862-ben jogot és
közgazdaságtant tanulni, maga is közéjük tartozott. Leidenben való tartózkodási ideje alatt
nemcsak ezzel a két területtel foglalkozott, hanem nyugati filozófiával is.
1868 után a Meiji kormányzat úgy határozott, hogy szélesíti a Japán számára felhasználható
tanulmányok körét úgy, mint ahogy azt anno Kínával is tették a hatodik és hetedik században,
és nem csak a kiválasztott tulajdonságokat (ez esetben tudományágakat) tanulmányozták,
hanem a nyugati kultúrát is. Nyilvánvalóan ez volt a feladata az Iwakura küldetésnek is 1871-
től 1873-ig.2
1871-ben terveket készítettek egy küldetéshez Iwakura vezetésével, aki magával akarta vinni
Kidot és Okubot is. Őket mind támogatta az udvar, Chosu és Satsuma, közel 50 hivatalnok
köztük Ito Hirobumi és még ezen kívül 59 külföldön tanuló és kutató ember, akik a világ
különböző pontjain tartózkodtak. Célja ennek a küldetésnek az volt, hogy visszaállítsák Japán
egyenrangúságát.
1
W. G. Beasley – The Rise of Modern Japan; Charles E. Tuttle Company; Tokyo, Japan;
1991. second edition; 85. oldal
2
ua. 86. oldal

3. A küldetésben részt vevőket három csoportra osztották. Az első csoport a jog és alkotmány
területét tanulmányozta, a második a pénzügyet, kereskedelmet, ipart és kommunikációt; a
harmadik pedig az oktatást. A katonaság, hadászat és harci felszerelések tanulmányozása
pedig mindhárom csoport feladatkörébe bele tartozott, feltéve, ha adódott rá alkalom. A
csoportok 1871 decemberében hagyták el Yokohamát gőzhajóval. Hét hónapot töltöttek az
Amerikai Egyesült Államokban, majd négyet Nagy-Britanniában utána Franciaországba
mentek, Belgiumba, és Hollandiába, végül Németországba 1873. márciusában. Onnan a
csoportból páran visszatértek Japánba Oroszországon keresztül. A többiek mediterrán
országokon keresztül utaztak haza. Iwakurat, Kidot és Okubot mindenhol államfők fogadták
és miniszterekkel beszélhettek. Megtekinthették és megvizsgálhatták a minisztériumokat,
katonai létesítményeket, parlamenteket, bíróságokat, templomokat, múzeumokat, iskolákat,
bankokat és gyárakat is. Ők és az asszisztenseik mindezekről rengeteg jegyzetet készítettek.
Mikor hazatértek, már teljesen másképp gondolkodtak a tapasztalataik miatt. Kido alkotmány
újítóként tért haza, még Okubo élete végéig az iparosítás szószólója lett. Iwakura noha
megmaradt konzervatívnak, elfogadta a tényt, hogy az ország jövője a nyugatiasodásban rejlik.
Ekkoriban az külföldön tanulók csak Iwakura küldetéssel tudtak kijutni. Körülbelül 350 diák
tanult külföldön ekkor (1871. és 1873. között).3
Két ötöde a diákoknak az USA-ban tanult,
ahol technológiát, bányászatot, kereskedelmet és mezőgazdaságtant tanultak. Azok, akiket
Angliába küldtek a teljes létszám kb. egy harmada volt és műszaki, ipari és kereskedelmi
tanulmányokat folytattak illetve azok, akik Franciaországba lettek küldve jogot, akik pedig
Németországba lettek küldve azok politológiát, gyógyszerészetet és később
természettudományokat tanultak.
1871-ben előírást adtak ki arra, hogy minden külföldön tanulni kívánó diák írja le, hogy hova
szeretne menni tanulni, mennyi ideig szeretne ott maradni, és hogy ennek a költsége mennyi
lenne.
Az előkészületek költségei körülbelül a 10%-át tették ki az oktatás költségvetésének. A
költségek miatt ezért a kiutazni akarók száma megcsökkent, de ez megengedhető volt, hiszen
Japán oktatása ekkor már fejlődött. 1875. után a kormány még mindig fel volt készülve arra,
hogy fizessen a potenciális szakértők felsőfokú felkészítésért, akik addigra már befejezték az
alapfokú tanulmányokat Japánban, de semmi mást. Azonban, ezekben az időkben sok olyan
3
W. G. Beasley – The Rise of Modern Japan; Charles E. Tuttle Company; Tokyo, Japan;
1991. second edition; 87. oldal

4. diák ment ki külföldre tanulni, akik önerőből vagy a családjuk segítségével jutottak ki,
ahelyett hogy Japánban tanultak volna. Körülbelül 900 ilyen diák ment ki az USA-ba 1868. és
1900. között. Humán és szociális tudományokat folytattak azok mellett, amiket a Meiji
kormány elismert és fontosnak tartott. Így terjedt széles körben a nyugatról a tudás a Japán
elitben.
A tanulási folyamathoz azonban elengedhetetlen volt a külföldi szakértők bevonása. A bakufu
körülbelül kétszáz ilyen szakértőt bérelt fel erre a feladatra. A Meiji korban (1868-1912)
nagyjából négyezer „o-yatoi”4
(ahogy hívták ezeket a szakértőket és tudósokat) tartózkodott
Japánban s ezekből nagyjából kétezret névről, nemzetiségről és munkakörről is lehetett
azonosítani. Ezeknek az embereknek a fele a korszak korai éveiben Angliából jött, később
számuk a harmadára csökkent. A másik fele Franciaországból, Németországból és
Amerikából jött. Később a franciák száma megfogyatkozott és a németeké és amerikaiaké
megnőtt. Az 1870-es években a túlnyomó többségüknek az volt a feladata, hogy
vasútvonalakat, világítótornyokat építsenek, gőzhajókat irányítsanak, a gyárakat gépekkel
felszereljék és iskolákban tanítsanak. Bizonyos esetekben azt is gondolták, hogy azért oktatják
a japánokat, hogy később az ő helyükbe lépjenek (de nem ez volt az elsődleges feladatuk).
Kisebb részük ezeknek az embereknek tanácsadók voltak, akik a különböző minisztériumokat
segítették. Ezeknek az embereknek a többsége ügyvéd/jogász volt. Mindegyikőjük
szerződésben állt, amelynek feltételeit 1870-ben szabták meg pl.: japán hivatalnokok
ellenőrzése alatt álltak, és elbocsájtották őket, amint a japán emberek, akiket felkészítettek és
tanítottak, ugyanazon a szinten álltak, mint ők és már ők is be tudták tölteni az adott
munkakört. Ezek az emberek magas fizetést kaptak, jóval magasabbat, mint egy átlag
állampolgár az országban. Ők tulajdonképpen a restauráció eszközei voltak. Hazel Jones úgy
nevezte őket, hogy „élő masinák”; drágák, értékesek, de ő maguknak nem volt megengedve,
hogy végezzék a restaurálást/reformációt.
A tudást a nyugatról, amelyet a külföldön tanult japán állampolgárok hoztak haza, illetve
amelyet a külföldi szakértők adtak át Japánban, fordításokkal, könyvekkel, cikkekkel és
újságokkal adták tovább. Az első ilyen példa Fukuzawa Yukichi – Seiyó Jijó műve volt, amit
három részben adtak ki 1866. és 1870. között. Fukuzawa Yukichi egy alacsony rangú
szamuráj volt Kyushuból. Először német nyelvet tanult és lövészetet, majd angolt és
4
W. G. Beasley – The Rise of Modern Japan; Charles E. Tuttle Company; Tokyo, Japan;
1991. second edition; 88. oldal

5. gyógyszerészetet, mielőtt Európába és Amerikába ment a bakufu tolmácsaként, miután
megnyitották a kikötőket. A Seiyo Jijo egy olyan mű volt, ami összefoglalta a jegyzeteit a
nyugati kormányzásról, gazdaságról és szociális intézményekről, és olyan egyszerűen
magyarázta el ezeknek a működését, amilyen egyszerűen lehetett. A mű azonnali sikert aratott.
Egy bizonyos fokig a mű bevételéből Fukuzawa a Keio Gijuku Egyetemet is tudta
szponzorálni, amely egyike volt a két első Japán magánegyetemnek.
Egy másik hasonló publikáció, amely enciklopédikusnak számított, a Meiroku Zassi volt. 43
száma jelent meg 1874. és 1875. között és tartalmazta mindazoknak a kommentárját, akik
neves embernek számítottak Japánban és külföldön tanultak/tartózkodtak. Voltak benne
cikkek a tarifáról, a jogi reformokról és nemzeti jellemről; összegzések közismert nyugati
könyvekről és iskolákról és néhány fordításról.
Emellett még részleges fordítások jelentek meg nyugati művekből, néha külön-külön, néha
egy újságban vagy magazinban összegyűjtve. Például: Jules Verne Nyolcvan nap alatt a föld
körül című regénye (1878), amely utazási kézikönyvként is szolgált. Lefordították még a
Robinson Crusoet, az Ezeregy éjszaka meséit és More Utópia című művét és még sok mást is.
Egy évtizeddel később a modern európai írókat is elővették például: Turgenev, Dostoevsky,
Tolstoy, Ibsen és Victor Hugo5
. A század végére már az olyan japán emberek is képesek
voltak olvasni az ilyen nagyszerű műveket annak ellenére, hogy nem tudtak semmilyen
külföldi nyelvet. Mindezt a sok külföldi út nyugatra, a nyugati kapcsolatok és a kereszténység
médiuma tette lehetővé. A Meiji korban ezért szinte már csak nyugati stílusban író írók
működtek.
Azok az emberek, akik 1868. környékén születtek sokkal jobban érezték a kulturális változást,
mint azok, akik előttük vagy utánuk születtek. Ők a korai éveikben klasszikus Sino-japán
oktatást kaptak, még az egyetemeken és főiskolákon már nyugati stílusú oktatást, és a
városban éltek, dolgoztak és kerestek. Ez a tapasztalat nagyon tudatossá tette őket a japán és
a nyugati kultúra elválasztásában.
A nyugatról való tanulásnak volt egyfajta vizuális formája is. A modern nyugati művészetek
sok esetben könnyebben felfoghatóak voltak, mint a szavak. Ezért 1876-tól nyugati stílusú
művészeteket is tanítottak a kormányzati iskolákban. Noha akkoriban már sok japán művész
foglalkozott nyugati stílusú művészetekkel, ironikus volt, hogy mindez akkor történt, amikor
5
W. G. Beasley – The Rise of Modern Japan; Charles E. Tuttle Company; Tokyo, Japan;
1991. second edition 89-90. oldal

6. nyugaton a japán stílusú művészetek hódítottak.
Hamarosan az épületek is nyugati stílusban épültek, például a kormányzati épületek, a
vonatállomások és a bankok is.
A szamuráj hajviseletet is gyorsan eltűnt – aztán hivatalosan is meghatározták, hogy ilyen
hajviseletet a férfiak már nem hordhatnak (1871). Majd végül a japán emberek is nyugati
stílusú ruhákban kezdtek járni közterületeken is. 1873-ra már források szerint az volt a furcsa,
és meg is bámulták érte azt, ha valaki a tradicionális szamuráj ruhákban jelent meg nyílt utcán,
ugyanúgy, mint amikor a külföldiek megjelentek Japánban.
A nyugati ételek még mindig luxuscikkeknek számítottak, noha a hús, mint főétel már sok
étterem asztalán megjelent ekkoriban. A nyugati zenét is bevezették az 1880-as években a
Rokumeikanban, amely Tokyoban található, és azért építették, hogy a hivatali emberek ott
találkozhassanak a külföldi diplomatákkal.
A nyugati zenét a Toykoi Zenei Iskolában tanulták (1887-ben épült), ami 1903-ban segített
megrendezni az első japánra fordított operát (Gluck Orpheusát).
Tisztán látható tehát, hogy mindaz, ami Japánban ekkor zajlott le az nem csak az volt,
hogy „minél jobban felhasználják a nyugati tudást”. A nyugati szokások, nyugati
gondolkodásmódok ekkoriban még csak a felsőosztálybeliek körében terjedt el, és a vidéket
és a társadalom nagy részét ekkoriban még alig érintette, de mindez elég volt ahhoz, hogy
megjelenjenek közöttük olyanok, akik a hagyományok megőrzését tartották fontosnak.
Eredményképp a nyugatiasodás hulláma idővel lendületét vesztette.

7. Bibliográfia:
W. G. Beasley – The Rise of Modern Japan; Charles E. Tuttle Company; Tokyo, Japan; 1991.
second edition
Janet E. Hunter – The Emergence of Modern Japan, An Introductory History Since 1853;
Longman; London and New York; 1993, sixth edition