Ha megkérdezünk valakit arról, hogy mit gondol, milyenek a könyvtárosok, akkor sokszor őket hátrányos jelzőkkel illető válaszokat kapunk. Ennek lehet valamilyen oka, hisz ez a szakma sem rosszabb, mint bármely más szolgáltató szakma, mégis sokakban negatív előítéletek alakuln(t)ak ki a könyvtárosokkal kapcsolatosan. Legtöbbször személyes „rossz tapasztalat”, vagy hiányos tudású, felkészületlen könyvtárossal való találkozás állhat ennek hátterében. A könyvtáros szakma az információtechnológia fejlődése miatt napjainkban már szorosan összekapcsolódik az informatikával is, így új irány jelent meg, mely nagyon sok talányt tartogat még, amiről érdemes szót ejtenünk. Jelen dolgozatomban – saját szubjektív véleményemmel is kiegészített – négy szakcikk· rövid elemzésére, és a cikkekben felvázolt gondolatmenet továbbszövésére vállalkozom.

1. – 1 –
Ambrus Attila József (ambrusa@lib.pte.hu)
PTE FEEK Informatikus-könyvtáros – 1. évf. BA-AL tagozat Pécs, 2007. november 22.
„Nem temetni jöttem én most ide...”
–– avagy ezredeleji töprengések a könyvtárosok kapcsán ––
Ha megkérdezünk valakit arról, hogy mit gondol, milyenek a könyvtárosok, akkor sokszor őket
hátrányos jelzőkkel illető válaszokat kapunk. Ennek lehet valamilyen oka, hisz ez a szakma sem
rosszabb, mint bármely más szolgáltató szakma, mégis sokakban negatív előítéletek alakuln(t)ak
ki a könyvtárosokkal kapcsolatosan. Legtöbbször személyes „rossz tapasztalat”, vagy hiányos
tudású, felkészületlen könyvtárossal való találkozás állhat ennek hátterében. A könyvtáros szakma
az információtechnológia fejlődése miatt napjainkban már szorosan összekapcsolódik az
informatikával is, így új irány jelent meg, mely nagyon sok talányt tartogat még, amiről érdemes
szót ejtenünk. Jelen dolgozatomban – saját szubjektív véleményemmel is kiegészített – négy
szakcikk·
rövid elemzésére, és a cikkekben felvázolt gondolatmenet továbbszövésére vállalkozom.
Nagy Dóra írásában a könyvtárosokról a társadalomban kialakult képpel foglalkozik.
Vizsgálatának tárgya a szépirodalom és a filmművészet.
Elsőként Tasnádi István Világjobbítók című drámájából ismerhetjük meg a
rendszerváltozás társadalmi átalakulásának áldozatát: az üzemi-szakszervezeti könyvtárost,
aki a változásokkal szembeni rugalmatlansága, elutasító magatartása miatt tűnik el a
modernizáció süllyesztőjében.
Spiró György Olvasóm című novellájában egy szinte szellemi aszkéta-típusú „remetei”
lényként jelenik meg a tudós könyvtáros alakja, kinek világa saját szellemi énjébe zárkózva
kívülről megbonthatatlan és megközelíthetetlen.
Kardos Ferenc Ékezet című, 1977-es hiteles korrajzot mutató filmjének az a népművelője
is az elemzés „tárgya”, aki egyben könyvtárosi sorsot vagy sorscsapást is magára vállal, hogy
megrekedt életét, sikertelen életpályáját tetézze. A kornak megfelelően a könyvnek abban az
időben még volt értéke, ezért a történet végére erőfeszítései csöppnyi boldogsághoz juttatják a
kicsit szertelen, de megkapaszkodni vágyó főhőst.
Désaknai Mária A könyvtárosnő nászútja Rómában című könyv – melynek már a címe is
megmosolyogtató – Jesszica (!) nevű, érzékeny lelkű, szerencsétlen sorsú, a világtól
elforduló, vénkisasszony-típusú „főhősnője” mindenben és mindenkiben csalódott. A történet
és szereplőjének végkifejlete már előre kiszámítható. A könyvtárosnőnek az az utolsó vigasza,
ha az olvasásba temetkezhet, s így egy álomvilágban élheti amúgy árnyékos életét.
Umberto Eco A rózsa neve című regény (és film) bepillantást nyújt a késő-középkor
fantasztikus világába, a kor megdöbbentő gondolkodásába, és az átláthatatlanul szövevényes
társadalmi-politikai helyzetbe. Malakias nevű középkori szerzetes főhőse az akkori szigorú
rend és álerkölcs tanúja, szellemi és testi vágyait előtérbe helyezve próbál zárt rendjével
·
Nagy Dóra: Milyenek a könyvtárosok? = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2005/9. sz., 9-18. o.
Internet: http://www.ki.oszk.hu/3k/valcikkek/valcikkek0509/nagy.html (2007.11.22.)
Sonnevend Péter: Könyvtári kis katekizmus = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2007/7. sz., 3-7. o.
Internet: http://nostromo.pte.hu/~alex/FEEK/KonyvtarEsInformTud/SonnevendPeterKonyvtariKisKatekizmus.pdf (2007.11.22.)
McMurdo, G.: Információtudomány 2001-ben (Töm. Mohor Jenő) = Könyvtári Figyelő, 2001/3. sz., 525-530. o.
Internet: http://epa.oszk.hu/00100/00143/00039/mcmurdo.html (2007.11.22.)
Tóth Máté: A könyvtáros szakma szerepváltása a digitális korban – Trendek a hazai és nemzetközi könyvtárügyben =
Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2004/1. sz.
Internet: http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=3486&issue_id=447 (2007.11.22.)
A dolgozatban szereplő kép forrása:
http://m.blog.hu/li/librarian/image/The_Librarian(Giuseppe%20Arcimboldo).jpg (2007.11.22)

2. – 2 –
megküzdeni. Ellenszenves, meghökkentő alakja gátlástalanul tör szilaj szellemi vágyának
beteljesülésére.
Anatole France Angyalok lázadása című regényének karikatúra-szerű, megszállott
rendmániás főhőse az olvasóban a könyvmoly-csudabogár képzetét kelti, aki „könyveit”
féltékeny „szerelemmel” szereti, s könyvtárát legszívesebben eltüntetné a világ szeme elől.
Teszi ezt úgy, hogy saját „tökéletes” katalogizálását is pocskondiázza, s sokszor könyveinek
létét is megtagadja.
Roland Emmerich Holnapután című filmje a könyvtárat mint túlélőhelyet mutatja be az
amerikai kommersz klisékbe ágyazva. A reális, modern felfogást közvetíti: a könyv jó
fűtőanyag és hőszigetelő a film fagyott világában. Könyvtáros mellékszereplői a haldokló
világban nevetségesen ragaszkodnak civilizációs kultúra-megmentő szerepükhöz.
H. G. Wells Az időgép című filmjének futurisztikus fotonic „non real” könyvtárosa olyan
alak, aki már csak a hálózat adatbázisaiban hisz, és az emberi tulajdonságokból csak a rosszat
tartotta meg: felsőbbrendűség, pökhendiség, sértődékenység stb. Ő testesíti meg a jövő
könyvtárosát? A filmszerepet ráadásul egy afro-amerikai színész játsza el, ezzel az amerikai
társadalom óhatatlanul eltávolítja magát a könyvtárossal való azonosulás lehetőségétől. A
szerep a nevetségessé tételt és a sajnálatot váltogatja.
Nagy Dóra a „könyvtáros”-ról kialakult képet mint
különböző negatív emberi magatartásformák együttesét –
legtöbbször klasszikus értelemben vett deviáns magatartást
– jeleníti meg. A cikk olvasása közben a könyvtáros, mint
visszahúzódó, katatón, álomvilágban élő, „tudós”(-kodó)
csodabogár képzetét kelti. Olyan elnyomott vagy saját
magát tudatosan a „leírt”, meg nem értett elit-gondolkodó
oldalra helyező ember képe jelenik meg, aki a közembernek
teljességgel megközelíthetetlenné válik. A cikk olvasása
után a könyvtárosról hamis kép alakulhat ki a felületes
nézelődő számára. Hiszen valójában mi, vagy inkább ki a
könyvtáros? Egy közülünk, akinek több idő adatik meg,
hogy idejét a „néma mesterek” között töltse. A könyvtáros
igenis ember! S mint ember, természetesen sokféle. Képünk
róla valótlan lenne, ha elhinnénk, hogy ő csak olyan
tulajdonságokkal rendelkezik, melyeket a cikk írója az
elemzésre választott műveken át óhatatlanul és
elővigyázatlanul közvetít. Nagy Dóra írása (kutatása) nagyon szűk keresztmetszetű, ráadásul
igen szubjektív válogatáson alapul. A téma hosszabb és több kutatási/vizsgálati irányt
érdemelne meg.
A könyvtáros természetesen alárendelődik, hiszen a könyvtárban is, mint minden más
szolgáltatási helyen, kiszolgálóként, tanácsadóként, kutatási segítőként kell viselkednie. Kell
ezt úgy tennie, hogy a betérő olvasó/látogató/kutató megelégedetten és teljes százalékban
kiszolgálva távozzon. A könyvtárost ezért köszönet nem is illeti? Legtöbbször az elégedett
„ügyfél” természetesnek veszi, hogy minden kívánsága/kérdése/bizonytalansága finom
irányítással, de teljesül, s ez így van jól. A könyvtáros ez esetben is elégedett lehet, hiszen
feladatát ezzel teljesítette, s nem marad más hátra, odaléphet a következő „vendéghez”.
Nagy Dóra kutatásakor talán érdemes lett volna kitérni például Ray Bradbury Fahrenheit
451 című, 1953-ban publikált regényére és az azonos című filmre, melyet François Truffaut
1966-ban álmodott mozgóképbe. A történet egy futurisztikusan cenzúrázott jövőbe repíti el az
olvasót/nézőt, ahol a könyvek tiltólistán vannak. Guy Montag tűzoltó rátalál egy
embercsoportra, akik a szabályokat megszegve kívülről megtanulják a könyvek teljes
szövegét, így mivel magukat a könyveket nem birtokolhatják, azok tartalma mégis
„archiválódik” bennük. Így minden ember egyenlő lesz egy-egy könyvvel. Az embercsoport e
zseniális műben így tulajdonképpen a „nem létező könyvek” könyvtárát alkotja meg, tovább

3. – 3 –
őrizve az emberiség tudásának egy kis darabkáját, amit aztán egymásnak esténként át is
adhatnak (elmesélhetnek), mint a régi korok emberei.
A mai természeti népek történeteiket a mai napig is szájról-szájra adják tovább. Híres,
sokat idézett közmondás ez például: „Ha Afrikában meghal egy öregember, az olyan, mintha
leégne egy könyvtár.” Tulajdonképpen így akár egy leegyszerűsített könyvtárként is
gondolhatunk a szóban hagyományozott tudás közvetítőre: náluk a könyvek nem olvashatóak,
hanem meghallgathatóak... A manapság divatba jövő hangoskönyvekről lám-lám kiderülhet
pillanatok alatt, hogy őseink már réges-régen kitalálták őket. Bár az ismeretek szóban történő
hagyományozása igencsak sebezhető, ugyanakkor viszont változatos, minden történet
annyiféle, ahányan mesélik.
* * *
Sonnevend Péter írásában a tudat kettéhasadásával talán egy gólyakalifai – önmagával
folytatott – párbeszédbe cseppenhetünk. A „főhős”-ről semmit, még a nemét sem tudhatjuk, de
válaszaival minket, olvasókat, de legfőképpen saját magát győzködi a könyvtáros saját
mindennapi „hősiességének” szükségességéről. Könyvtárosunk – ki beillenék kishercegünknek
is – álombeli dialógusából nyerhetünk képet arról, milyen egy igazi könyvtáros egy igazi
könyvtárban. A néha tudatlan, máskor gonoszkodó kérdező kíméletlen tudásvággyal próbálja
sarokba szorítani a rendületlen könyvtáros- és könyvtárvédő válaszadót.
Sonnevend Péter képzelt párbeszédét rendkívül jól felépítve tárja elénk. Miközben szalad
szemünk szakadatlan könnyed hangvételű sorain, rendkívül logikus és tiszta világosságot
gyújt az olvasóban, hogy az érthesse a mai modernizálódó könyvtár szerepét, fontosságát,
hogy társadalmunk egyre fakuló betű-felismerő egyedei mind jobb kiszolgálásban
részesülhessenek.
Sonnevend Péter rózsaszín információs jövőképet tár elénk, tudva, hogy napjaink
információáramlás-robbanása jóllehet, percenként sokszorozódik, mégis ez a klip-szerű
felületesség romlásába dőlhet, hiszen a mai technológiát birtokló felnövőben lévő
(de)generációt éppen ez az információáradat puhítja lagymatag érdektelen masszává, kiket a
sokszínűség bénít, s ezáltal a multifunkcionalitás emészt fel.
Már majdnem kétségbe esnénk, mikor összegzésképpen a párbeszédből felsejlik: kevesen
vannak, kik megérdemlik a könyvek és az információ megszerzésének, birtoklásának
lehetőségét. Kevesen, de vannak. „Megfogyva bár, de törve nem...” – idézhetnénk a
magasztos szavakat, s ez arra utal „nincs még veszve minden”, s mielőtt a függöny lehullna,
aprócska mosolyba rándulhat ajkunk.
* * *
G. McMurdo 1981-ben, a számítástechnika ókorának idején megjelent sötét jövőképe az
információrobbanástól elvakult 2001-be repíti az olvasót, ahol a „szegény információs
szakember” az utcán térdepelve kalapozni kénytelen. A jelenből (2007) visszaolvasva
McMurdo sorait, szelíden megmosolyogjuk az egykori (1981) technikai burokból szabadulni
nem tudó szerzőt, aki a 2000-es évekre a könyv halálát, s ezzel „Gutenberg zsákutcáját”
kiáltja. Ugyanakkor a negyedszázados jóslat több pontja hátborzongatóan teljesült, ezt mi
innen a „jövőből” főhajtással tudomásul kell, hogy vegyük.
McMurdo tiszta logikával félelmetesen beletalált az információáramlás eljövendő
történetébe, nem kímélve lelket s szívet, amely a gépesítés félelmétől vacog. A 2001-es
jövőképben a könyvtáros és az információs szakember lénye összemosott, s mivel a szerző e
szakma halálával riogat, az írás keletkezésének korában az olvasót, aki ezt a hivatást művelte,
bizonytalanná tehette önnön jövőjével kapcsolatban.
Ez a félelem napjainkban szintúgy él, hisz túltechnologizált korunk jó néhány
„ismerősünkből” most is a jövőtől való félelmet tapossa ki. Ne feledjük azonban, hogy a

4. – 4 –
gépesítés korszakában az emberre még nagyobb szükség van, mint előtte. A gépeket kezelni
és (be)táplálni kell. Ehhez szakemberekre és nem csupán „gépkezelőkre” van szükség. A jövő
itt van, nem félni kell tőle, hanem (ki)használni. Az információáramlás gyorsasága szinte
elérte a „csúcsot”, most már csak a minőséget kellene javítanunk. Még sok és nagy munka vár
ránk, ráadásul a jövő újabb jövőt szül. Hihetjük ennek tudatában, hogy kalapunk még sokáig
fejünkön maradhat, és csak akkor kerülhet az utca kövére, ha a birtokolt tudásunkat nem jó
célra vagy felületesen használjuk.
* * *
Tóth Máté írása a digitális kor által a könyvtárosra kirótt új szerepekre figyelmeztet.
Felgyorsult világunkban fontos „trendként” jelenik meg a tudás szerepe, az informatika
robbanásszerű fejlődése és a tudás megszerzésének és birtoklásának esélyegyenlősége.
Napjainkban mindhárom fogalom szorosan összekapcsolódik, hogy kiegészítve egymást
létrejöhessen a vágyott, tökéletes információs univerzum. Ehhez azonban fontos, hogy a
három halmaz minden pontja pókhálóként összefonódva a tökéletes és megbonthatatlan
„gömböt” mintázza meg.
A szerző írásában lépésről lépésre tisztázza a fogalmak általa értelmezett definícióját.
Teszi ezt a tiszta ész logikájával. Hatásosan használja fel a nemzetközi szakirodalmat,
eloszlatva az olvasóban az esetleges kétségeket afelől, hogy ő itt az információtechnikai
fejtegetés malmai közt porrá őrlődik.
A tudás- és az információéhség érezhetően megnőtt társadalmunkban. Ezt nagyban segíti
az informatikai fejlődés rohamos üteme. Elvben szinte bárhová és mindenkihez eljuthat az
információ, azonban mégis mintha a számok tükrében más eredmény jönne ki a „képletből”.
Ennek oka az elüzletiesedett infrastruktúra és a dömping-áradat elől meghátráló tömegek
lehetnek. A felhasználók életkori sajátosságai miatt a rendszerezett és célzott információ-
nyalábok kevéssé érnek célba. Ha a felhasználó túl „öreg”, akkor „lassú” is, azaz vagy nincs
igénye rá, vagy nem ért az informatikai eszközökhöz. Ha túl „fiatal”, akkor talán nem is
érdekli az információ, hisz digitális világában számára a felületes gyorsaság, klip-szerű,
minőségmentes példaképek játszák a főszerepet. Így marad magára az információ-áramlásban
a „középkorú” réteg, amely tagjainak a napi gondjaikon túl a legkevesebb ideje marad az
efféle tudás megszerzésére.
Tóth Máté írásában rámutat, hogy nem elég az információhoz hozzájutni. Az
információáramlás csak akkor lehet hasznos és célravezető, ha az rendszerezetten és
visszakereshetően jelenik meg a felhasználó számára. Ehhez a hagyományos értelemben vett
és az újabb, digitális könyvtárak- és szervezetek összehangolt konzorciumai adhatják a
megfelelő irányt.
* * *
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a könyvtárosra és/vagy információs
szakemberre, még jó ideig szükség lesz. Ugyanakkor a szakmának még sokat kell fejlődnie,
és a szakembereknek naprakészen kell azt a tudást birtokolniuk, amivel gyors és hatékony
segítséget tudnak nyújtani azoknak, akik ezt igénylik is tőlük. Természetesen a fejlődéshez az
is szükséges, hogy a megfelelő anyagi források ne apadjanak ki, ezért különösen fontos, hogy
a kultúra és az ahhoz kapcsolódó infrastruktúra finanszírozása folyamatos és biztosított
legyen. Amennyiben így lesz, az emberi tudásvágy némileg csillapítható lesz, jól átgondolt és
strukturált tartalomszolgáltatással, megfelelő fejlettségű, naprakész szakembergárdával és
nem utolsó sorban jól felszerelt, modern könyvtárakkal, tudásközpontokkal.