Azujfold

ECKHART TOLLE
ÚJ FÖLD
Ráébredni életed céljára
Budapest, 2006
(Fordította: Dr. Domján László)
ELSŐ FEJEZET
Az emberi tudat kivirágzása
FELIDÉZÉS
A Föld 114 millió évvel ezelőtti reggele, kevéssel napkelte után: a bolygón legelőször
jelenik meg virág, s kinyílik, hogy befogadja a Nap sugarait. E jelentős, a növények életében
evolúciós átalakulást jelző pillanatot megelőzően a bolygót már évmilliók óta borította
növényi vegetáció. Az első virág valószínűleg nem élt hosszú ideig, s a virágok sokáig
bizonyára ritka és elszigetelt jelenségek maradtak, mert a körülmények még nem kedveztek
bolygószerte való megjelenésüknek. Ám a kritikus küszöb egyszer mégis csak elérkezett, s
azon a napon az egész bolygón hirtelen szín- és illatrobbanás zajlott le. (Bár akkor nem volt
még ott ezt érzékelő tudat.)
Sokkal később ezek a finom és illatozó lények, amelyeket virágoknak nevezünk, egy
másik faj tudatfejlődésében kaptak fontos szerepet. Az embereket rendkívüli mértékben
vonzották és lenyűgözték a virágok. Az emberi lények tudatfejlődése során valószínűleg a
virág volt az első olyan dolog, amit nem hasznossága miatt, más szóval nem az életben
maradásukban betöltött szerepe miatt értékeltek. A virágok számtalan művészt, költőt és
misztikust ihlettek meg. Jézus azt javasolja, hogy merengjünk el a virágok fölött, és tanuljunk
tőlük élni. Buddháról azt mesélik, hogy egy alkalommal „szótlan szentbeszédet” tartott:
kezébe vett egy virágot, majd merengve nézte. Némi idő után a jelenlevők egyike,
Mahakasyapa szerzetes, elmosolyodott. Azt mondják, egyedül ő értette meg a prédikációt. A
legenda szerint ezt a mosolyt (más szóval: felismerést) adta tovább az egymást követő
huszonnyolc mester, és sokkal később ez vált a zen gyökerévé.
A virág szépségének meglátása rá tudott ébreszteni embereket – még ha csak rövid
időre is – arra a szépségre, ami legbensőbb lényük, valódi természetük esszenciális (lényegi)
része. A szépség első fölismerése az emberi tudatfejlődés egyik legjelentősebb eseménye volt.
Az öröm és a szeretet érzése esszenciájában kapcsolódik ehhez a felismeréshez. Anélkül,
hogy annak teljesen tudatában lennénk, a forma szintjén a virágok annak a kifejeződései lettek
számunkra, ami bennünk a legmagasabb rendű, legszentebb és végső soron formamentes. A
virágok, amelyek tünékenyebbek, éteribbek és finomabbak, mint azok a növények,
amelyekből előemelkedtek, egy másik birodalom hírnökeinek, a fizikai formák világa és a
formamentes között húzódó hidaknak a szerepét kapták. Nemcsak az illatuk volt olyan, amit

az emberek finomnak és kellemesnek tartottak, hanem emellett a lélek világából is „illatot”
hoztak. Ha a „megvilágosodás” szót a hagyományosan elfogadottnál tágabb értelemben
kezeljük, akkor tekinthetünk úgy a virágokra, mint a növények megvilágosodására.
Bármely világ – ásványvilág, növényvilág, állatvilág vagy embervilág – bármely
életformájáról azt mondhatjuk, hogy „megvilágosodáson” megy keresztül. Ez azonban
rendkívül ritka jelenség, mert az már több mint evolúciós előrelépés: fejlődése
folyamatosságának megszakadását, a Lét egy teljesen eltérő szintjére való ugrást, és
legfőképp az anyagiság csökkenését jelenti.
Mi lehet súlyosabb és áthatolhatatlanabb a kőnél, minden forma legsűrűbbjénél?
Néhány kő molekuláris szerkezete mégis változáson megy keresztül, kristállyá alakul, s a fény
számára így már átjárhatóvá válik. Egyes széndarabok, elképzelhetetlenül hatalmas hő és
nyomás hatására gyémánttá válnak, illetve bizonyos nehéz ásványok egyéb drágakövekké.
A legtöbb csúszómászó hüllő, minden teremtmény legföldhözragadottabbja, évmilliók
óta változatlan maradt. Néhányuk azonban tollat és szárnyat növesztett, és madárrá vált,
legyőzve így a gravitáció erejét, amely őket oly sokáig fogva tartotta. Nem a csúszó-mászó
mozgásuk vagy a járásuk vált jobbá, hanem „transzcendáltak”: teljesen felülemelkedtek a
csúszásmászáson és járáson.
Az emberi lélek számára időtlen idők óta különösen jelentős szerepet játszottak a
virágok, a kristályok, a drágakövek és a madarak. Persze, ők is – mint minden életforma – a
mögöttes, egyetlen élet, egyetlen tudat pillanatnyi ideiglenes, múló megnyilvánulásai.
Különleges jelentőségük és a tény, hogy az emberek csodálják őket és vonzódnak hozzájuk,
éteri jellegüknek tulajdonítható.
Ha az emberek érzékelésében van bizonyos fokú jelenlét – csöndes és éber figyelem –,
akkor képesek érezni a minden teremtményben, minden életformában levő isteni
életesszenciát, és felismerni, hogy az ugyanaz, mint saját esszenciájuk, s ezért úgy szeretik
őket, mint önmagukat. Anélkül azonban a legtöbb ember csak a külső formát látja, s nincs
tudatában a belső lényegnek, ahogy saját lényegének sem, és önmagának csupán testi és
lélektani formájával azonosul.
A virág, a kristály, a drágakő vagy a madár esetében azonban még a kevés vagy
semennyi jelenléttel rendelkező ember is olykor megérzi, hogy több van bennük, mint az adott
forma fizikai léte, jóllehet nem tudja, hogy emiatt vonzódik hozzájuk. Egyszerűen affinitást
érez irántuk. Éteri természetük miatt formájuk kisebb mértékben homályosítja el a bennük
lakozó lelket, mint az más életformák esetében történik. Kivételt ez alól az újszülött
életformák képeznek: csecsemők, kölyökkutyák, kismacskák, bárányok stb. Ők törékenyek,
finomak, még nem ágyazódtak szilárdan az anyagiságba. Rajtuk keresztül átragyog a nem
evilági ártatlanság, édesség és szépség. Ők a még viszonylag érzéketlen embereket is
felvidítják.
Ha éberen elmerengsz egy virág, kristály vagy madár láttán, anélkül, hogy azt
gondolatban megneveznéd, számodra az a formamentesbe nyíló ablakká válik. Megnyílik egy
belső „rés” – ha mégoly csöppnyi és tünékeny is –, amely a lélek világával teremt
összeköttetést. Ezért játszott ősidők óta e három „megvilágosodott” életforma oly fontos
szerepet az emberi tudat fejlődésében. Ezért lett például a lótuszvirág közepében ülő drágakő
a buddhizmus központi jelképe, és ezért jelzi a fehér madár, a galamb, a kereszténységben a

Szentlelket. Ők készítették elő a talajt a planetáris tudat még mélyebb megváltozásához, amire
az emberi faj jelöltetett ki. Ez az a spirituális fölébredés, amelyet kezdünk megtapasztalni.
E KÖNYV MEGÍRÁSÁNAK CÉLJA
Készen áll-e az emberiség a tudat átalakulására, az olyan radikális és mély, belső
„kivirágzásra”, hogy ahhoz viszonyítva a növények virágzása – bármily gyönyörű is az –
annak csupán halovány visszfénye? Képesek-e az emberi lények elveszíteni kondicionált
(beidegződött, beprogramozódott) elmestruktúráik „sűrűségét”, és úgymond olyanokká válni,
mint a kristályok vagy a drágakövek: áttetszővé a tudat fénye számára? Le tudják-e győzni az
anyagelvűség és az anyagiság lehúzó nehézségi erejét, és fölül tudnak-e emelkedni a formával
való azonosuláson, ami az egót a helyén tartja, és arra kárhoztatja őket, hogy saját
személyiségük rabságában sínylődjenek?
Az ilyen átalakulás lehetősége képezte az emberiség hatalmas, bölcs tanításainak
központi üzenetét. A hírnökök – Buddha, Jézus és mások, akik közül nem mindenki vált
ismertté – voltak az emberiség korai „virágai”. Ők előfutárokként, ritka és értékes lényekként
jártak itt. A széles körű „virágzás” az ő korukban még nem volt lehetséges, s üzenetüket
nagymértékben félreértették, és gyakran durván eltorzították. Bizonyosan állítható, hogy – a
kisebbséget leszámítva – tanításuk nem alakította át az emberi viselkedést.
Vajon nagyobb mértékben áll-e készen az emberiség most, mint azon korai tanítók
korában? Miért lenne így? Mit tehetsz – ha tehetsz bármit is –, hogy ezt a belső váltást
létrehozd vagy felgyorsítsd? Mi jellemzi a régi, egós tudati állapotot, és milyen jelekből
ismerhető fel az új tudatosság? Ezekről és más alapvető kérdésekről lesz szó ebben a
könyvben. Ám ami ennél fontosabb: ez a könyv maga is olyan eszköz az átalakuláshoz, ami a
felbukkanóban levő, új tudatosságból született. Az itt taglalt gondolatok és fogalmak ugyan
fontosak lehetnek, jelentőségük mégis csupán másodlagos. Nem többek, mint a felébredéshez
vezető útjelző táblák. Olvasás közben egyfajta váltás történik benned.
E könyv megírásának nem az a célja, hogy elméd tartalmához új információt vagy
hitet adjon, vagy hogy bármiről is megpróbáljon meggyőzni, hanem hogy tudatállapot-váltást
idézzen elő, vagyis: fölébredést. Ebben az értelemben ez a könyv nem „érdekes”. Az érdekes
azt jelenti, hogy távolságot tarthatsz az olvasottaktól, hogy elmédben eljátszhatsz az elvekkel
és fogalmakkal, egyetértve vagy egyet nem értve velük. Ez a könyv rólad szól. Vagy
megváltoztatja a tudati állapotodat, vagy semmitmondónak találod. Csak azokat képes
fölébreszteni, akik készen állnak rá. Még nem mindenki áll készen, sokan azonban igen, és
minden egyes fölébredő személlyel nő a lendület a kollektív tudattalanban, s ezért a változás
már könnyebbé válik a többiek számára. Ha nem tudod, mit jelent a fölébredés, olvasd tovább
e könyvet. Csak a fölébredés révén tudhatod meg e szó valódi jelentését. Egy futó bepillantás
elegendő a fölébredés folyamatának beindításához, s az visszafordíthatatlan lesz. Egyesek
számára ez a futó bepillantás e könyv olvasása közben következik be. Sok más emberben,
akik talán észre sem vették, a folyamat már elkezdődött. E könyv segít nekik észrevenni azt.
Egyeseknél átélt veszteség vagy szenvedés hatására vette kezdetét; másoknál azáltal, hogy
spirituális tanítóval vagy tanítással kerültek kapcsolatba, elolvasták A most hatalma című
könyvet, vagy elolvastak valami más, spirituálisan szintén eleven és ezért átalakító hatású
könyvet; vagy az elmondottak bármely kombinációja kapcsán. Ha az ébredés folyamata
elkezdődött benned, e könyv olvasása fel fogja azt gyorsítani és erősíteni.

A felébredés nélkülözhetetlen része: felismerni a föl nem ébredt énedet, az egódat,
amint az gondolkozik, beszél és cselekszik; valamint felismerni a kollektívan kondicionált
elmefolyamatokat, amelyek a föl nem ébredt állapotot fenntartják. Ezért mutatja be e könyv
az ego fontosabb aspektusait, s hogy azok miként működnek individuálisan és kollektívan,
tehát az egyedben és a közösségben. E kérdés vizsgálata két ok miatt fontos. Az első: amíg
nem ismered az ego működése mögött megbúvó alapmechanizmust, addig azt nem veszed
észre, s emiatt az újra és újra rászed: eléri, hogy újra és újra azonosulj vele. Ez azt jelenti,
hogy a téged álnokul megtévesztő „lény” átveszi fölötted az uralmat, s úgy tesz, mintha ő te
lennél. A másik ok: maga a felismerés is a felébredés egy módja. Amikor felismered
magadban a tudattalant, akkor ami lehetővé teszi a felismerést: az a megjelenő tudat, az a
fölébredés. Nem harcolhatsz az egóval, és nem győzheted le, ahogy a sötétséggel sem
harcolhatsz. Mindössze a tudat fényére van szükség. Te az a fény vagy.
AZ ÖRÖKÖLT DISZFUNKCIÓNK (MŰKÖDÉSZAVARUNK)
Ha alaposabban szemügyre vesszük az ősi vallásokat és spirituális tradíciókat, azt
találjuk, hogy a számos felszíni különbözőség mögött létezik két olyan központi felismerés,
amelyekben legtöbbjük egyetért. Az e felismerések leírására használt szavak ugyan eltérőek,
mégis mindegyik ugyanarra a kettős, alapvető igazságra mutat rá. Ennek az igazságnak az
első fele a felismerés, hogy a „normálisnak” vélt (vagyis szokványos) elmeállapot a legtöbb
embernél olyan, aminek alapján működészavarról vagy akár őrültségről is beszélhetünk.
Talán a hinduizmus egyes központi tanításai jutnak a legközelebb e működészavar mint
kollektív elmebetegség meglátásához. Ők ezt mayának, a káprázat fátyolának nevezik.
Ramana Maharshi, az egyik legnagyobb indiai bölcs, kereken kimondja: „Az elme maya.”
A buddhizmus más szavakat használ. Buddha szerint szokványos állapotában az
emberi elme dukkhát generál, amit szenvedésnek, elégtelenségnek vagy egyszerűen
gyötrelemnek fordíthatunk. Ő ezt az emberi állapot jellemzőjének tartja. Bárhová is mész és
bármit is teszel – mondja Buddha –, találkozol a dukkhával, s az minden helyzetben előbb-
utóbb megmutatkozik.
A keresztény tanítások szerint az emberiség szokványos, „normális” állapota az
„eredendő bűn”. A bűn olyan szó, amit nagyon félreértettek és durván félrefordítottak. Ha szó
szerint fordítjuk ógörögből – amely nyelven az Újszövetség íródott –, vétkezni annyit tesz,
mint elvéteni a célt, ahogy az íjász elvétheti, eltévesztheti a célpontot. Vétkezni tehát azt
jelenti, hogy eltéveszteni az emberi lét lényegét. Azt jelenti: ügyetlenül, vakon élni, s emiatt
szenvedni és szenvedést okozni. Ismét azt látjuk, hogy a kifejezés – ha megfosztjuk kulturális
terhétől és a félreértelmezéstől – az emberi állapottal örökölt működészavarra mutat rá.
Az emberiség teljesítménye lenyűgöző és tagadhatatlan. Fenséges zenei,
képzőművészeti, irodalmi és építészeti műveket alkottunk. Az utóbbi években a tudomány és
a technika az életmódunkat oly gyökeresen változtatta meg, s olyan dolgok megtételére és
megteremtésére tett minket képessé, amik akár kétszáz esztendővel ezelőtt is csodának
minősültek volna. Kétségtelen: az emberi elme rendkívül intelligens. Ám épp értelmét betegíti
meg az őrültség. A tudomány és a technika fölnagyította azt a romboló hatást, amit az elme
működészavara fejt ki a bolygóra, más életformákra és magukra az emberekre. Ez
magyarázza, hogy miért a XX. század történelme mutatja meg legvilágosabban ezt a
diszfunkciót, ezt a kollektív elmebajt. További tényező, hogy ez a működészavar történetesen
fokozódik és erősödik.

Az I. világháború 1914-ben tört ki. Az emberiség egész történelme során gyakoriak
voltak a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy gerjesztette romboló és kegyetlen háborúk,
valamint a vallási és ideológiai okok miatti rabszolgaság, kínzás és megannyi kegyetlenkedés
is. Az ember többet szenvedett embertársa kezétől, mint a természeti csapásoktól. 1914-re a
rendkívül intelligens emberi elme azonban már nem csak a belső égésű motort találta fel,
hanem a bombát, a géppuskát, a tengeralattjárót, a lángszórót és a mérgező harci gázt is. Az
őrültség szolgálatába állított értelem! A Franciaország és Belgium területén zajló
állóháborúban több millió férfi pusztult el néhány négyzetkilométernyi sár megszerzéséért.
Amikor a háború 1918-ban véget ért, a túlélők rémülten és értetlenül szemlélték a
hátrahagyott pusztítást. Tízmillió embert mészároltak le, és még annál is többen váltak
nyomorékká és torzzá. Az emberi őrület korábban még sohasem produkált ekkora, ily jól
látható pusztítást. S nem sejtették, hogy ez még csak a kezdet!
Az évszázad végére az embertársuk okozta erőszakos halált haltak száma már
meghaladta a százmilliót. Nem csupán nemzetek közt dúló háborúkban pusztultak el sokan,
hanem olyan tömeges kivégzés és népirtás következtében is, mint amilyen például a
húszmillió „osztályellenség, kém és áruló” legyilkolása volt a sztálini Szovjetunióban vagy a
holokauszt leírhatatlan borzalma a náci Németországban. Továbbá rengetegen vesztették
életüket számtalan kisebb, belső konfliktusban, mint például a spanyol polgárháborúban vagy
a Khmer rezsim idején Kambodzsában, ahol az ország lakóinak egynegyedét lemészárolták.
Csupán a híradót kell megnézni a televízióban, hogy megértsük, az őrület nem
enyhült, hanem – immár a XXI. századba terjedően – folytatódik. Az emberi elme kollektív
működészavarának egy másik oldala az a példátlan erőszak, ahogyan az emberek más
életformákkal és magával a bolygóval bánnak: az oxigéntermelő erdők és egyéb növények,
illetve állatok elpusztítása; az állatokkal szemben elkövetett kegyetlen bánásmód a
húsgyárakban; valamint a folyók, az óceánok és a levegő megmérgezése. Kapzsiságtól hajtva,
nem tudva az egésszel való összekapcsolódottságukról, az emberek továbbra is úgy
viselkednek, hogy az – ha így marad – csak saját pusztulásukhoz vezethet.
Az emberi történelem legnagyobb részét az emberi állapot gyökerénél található
elmebaj kollektív megjelenési formái alkotják. Az emberi történelem javarészt az őrültség
története. Ha az emberiség történelme egyetlen ember kórtörténete lenne, akkor a következő
diagnózist kéne fölállítani róla: krónikus üldözéses téveszméktől szenved; kóros hajlam él
benne gyilkolásra, szélsőségesen erőszakos és kegyetlen tettek elkövetelésére az általa
„ellenségnek” tartottak ellen: valójában saját, kívülre vetített tudattalanja ellen. Riasztóan
őrült ember, akinek csak ritkán akadnak – rövid ideig tartó – tiszta pillanatai.
Lélektani ösztönző erőként félelem, kapzsiság és hatalomvágy húzódik meg nemcsak
a nemzetek, törzsek, vallások és ideológiák, hanem a személyes kapcsolatokban
megfigyelhető, szüntelen konfliktusok hátterében is. Hatásukra érzékeled torzan a többi
embert és magadat is. Hatásukra értelmezel félre minden helyzetet, aminek következtében
aztán olyan tetteket cselekszel, amelyekkel valódi célod, hogy megszabadulj a félelemtől, és
kielégítsd a többre irányuló vágyadat: megtöltsd ezt a valójában feneketlen tartályt.
Fontos azonban megérteni, hogy a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem maga a
működészavar, amiről beszélek, hanem ennek a diszfunkciónak – a minden emberi lény
elméjében mélyen ülő, kollektív tévhitnek – csupán a terméke. Számos spirituális tanítás
javasolja: eresszük szélnek félelmeinket és vágyainkat! Ám ezek a spirituális gyakorlatok
általában sikertelenek. Ugyanis nem ásnak le a diszfunkció gyökeréig. A félelem, a kapzsiság

és a hatalomvágy nem a végső okok. Megpróbálni jó vagy jobb embernek lenni dicséretes és
emelkedett szellemű célnak hangzik, ám valójában olyan törekvés, amit addig nem tudsz
sikerre vinni, amíg nem történik benned tudatváltás. Azért nem tudod sikerre vinni, mert
igyekezete valójában továbbra is ugyanannak a működészavarnak a része, jóllehet az
önmegerősítésnek, a több iránti vágynak és az önmagunk fogalmi identitása – az énkép –
megerősítésének már ravaszabb és kifinomultabb formája. Nem attól válsz jobbá, ha
megpróbálsz jó lenni, hanem ha megtalálod azt a jóságot, ami már eleve benned van, és
hagyod azt előbukkanni. Ám az csak akkor bukkanhat elő, ha tudati állapotodban valami
alapvető változás történik.
Az eredetileg nemes eszmék ihlette kommunizmus története világosan megmutatja,
hogy mi történik, ha az emberek megpróbálják megváltoztatni a külső valóságot – új világot
teremtenek – anélkül, hogy előtte megváltoztatnák belső valóságukat, tudati állapotukat. Úgy
szőnek terveket, hogy nem veszik számításba annak a diszfunkciónak a működési
mechanizmusát, ami pedig minden emberben ott található, s a neve: ego.
A MEGJELENŐBEN LÉVŐ ÚJ TUDATOSSÁG
A legtöbb ősi vallás és spirituális tradíció egyaránt tartalmazza a felismerést, hogy a
„normális” (szokványos) elmeállapotunkat valamilyen alapvető rendellenesség „szennyezi”.
Ebből az emberi állapot természetével kapcsolatos meglátásból – amit nevezhetünk rossz
hírnek – fölbukkan egy második meglátás: az emberi tudat gyökeres átalakulási lehetőségének
a jó híre. A hindu tanokban (és néha a buddhizmusban is) ezt az átalakulást
megvilágosodásnak nevezik. Jézus tanításában ez a megváltás, a buddhizmusban pedig a
szenvedés vége. Ezen átalakulás leírására a megszabadulás és fölébredés szavak is
használatosak.
Az emberiség legnagyobb vívmánya nem a számos művészeti, tudományos és
műszaki alkotás, hanem saját működészavarának, saját őrültségének felismerése. A
régmúltban néhányan ezt a felismerést megkapták. Indiában a 2600 évvel ezelőtt élt férfi,
Gautama Siddhartha volt talán az első, aki ezt tökéletesen világosan meglátta. Később
akasztották rá a Buddha nevet. A Buddha szó jelentése: „a fölébredett”. Körülbelül
ugyanebben az időben jelent meg Kínában az emberiség egy másik korán fölébredt tanítója:
Lao-ce. Ő a valaha írt egyik legmélyebben szántó spirituális könyvben, a Tao Te Kingben
hagyta ránk lejegyzett tanítását.
Persze, saját őrültségünk felismerése már az épelméjűség megjelenése, a gyógyulás és
a traszcendálás kezdete. A tudatosság új dimenziója kezdett megjelenni a Földön, megindult
az első „puhatolódzó” virágzás. Ez a néhány ember szólt kortársaihoz. Beszéltek bűnről,
szenvedésről, káprázatról. Azt mondták: „Nézzétek, hogy éltek! Vegyétek észre, mit
műveltek, a szenvedést, amit teremtetek!” Ezt követően pedig rámutattak a „normális” emberi
létezés kollektív rémálmából való felébredés lehetőségére. Megmutatták az utat.
A világ még nem állt készen rájuk, az ember felébredésének ők mégis kulcsfontosságú
és szükséges szereplői voltak. Kortársaik és a későbbi generációk is nagyrészt menthetetlenül
félreértették őket. Tanításukat – noha az egyszerű és erőteljes volt – eltorzították és
félreértelmezték, néha már amikor a tanítványaik azt lejegyezték. Aztán az évszázadok során
sok olyan dolgot fűztek hozzá, aminek semmi köze sem volt az eredeti tanításhoz, hanem az
alapvető félreértést tükrözték. A tanítók egy részét kinevették, ócsárolták vagy megölték; más
részét istenként imádták. Az emberi elme működészavarán túlvivő hidat, a kollektív

elmebajból kivezető utat megmutató tanításokat eltorzították, s azok maguk is az őrültség
részévé váltak.
Így aztán a vallások – többnyire – inkább megosztó, semmint egyesítő erővé váltak.
Ahelyett, hogy a minden élet alapvető egységének felismerése révén véget vetettek volna az
erőszaknak és a gyűlöletnek, még több erőszakot és gyűlöletet generáltak, még nagyobb
feszültséget teremtettek az emberek és a különböző vallások között, sőt egy-egy valláson
belül is. Ideológiákká váltak, olyan hitrendszerekké, amelyekkel az emberek azonosulhattak, s
így arra használhatták őket, hogy hamis éntudatukat erősítsék. Ezek alapján önmagukat
„jónak”, másokat „rossznak” tekinthették, és így identitásukat az ellenségeik – a
„másmilyenek”, a „hitetlenek” vagy a „tévhitben élők” – révén határozták meg, s nemritkán
feljogosítva érezték magukat a legyilkolásukra is. Az ember a saját képére teremtette meg
„Istent”. Az örökké létezőt, a végtelent, a megnevezhetetlent mentális (gondolati) bálvánnyá
redukálták, amiben hinned kellett és „istenemként” vagy „istenünkként” imádni.
És mégis… és mégis…, mindezen, a vallás nevében elkövetett őrült tett ellenére, az
igazság, amelyre e vallások rámutatnak, mégis ott fénylik a belsejükben. Mégis fénylik,
jóllehet halványan, a torzítás és a félreértelmezés számtalan rétegén keresztül. Ám
valószínűtlen, hogy képes lennél észrevenni azt, ha csak nem láttad már ezt az igazságot –
legalább pillanatokra – önmagadban. A történelem során mindig akadtak – bár ritkán –
olyanok, akik tudatváltást éltek át, és emiatt önmagukban ismerték fel azt, aminek az irányába
minden vallás mutat. E nem fogalmi jellegű igazság leírására ők aztán saját vallásuk fogalmi
vázát használták.
E férfiak és nők révén valamennyi nagyobb vallásban „iskolák”, illetve mozgalmak
születtek, ami az eredeti tanítás fényének nem csupán újrafelfedezését, hanem olykor
fölerősödését is eredményezte. Így jött létre a korai és a középkori kereszténységen belül a
gnoszticizmus és a miszticizmus; az iszlám valláson belül a szufizmus; a zsidó valláson belül
a haszidizmus és a kabbala; a hindu valláson belül az advaita vedenta; és a buddhizmuson
belül a zen és a dzogchen. Ezen iskolák legtöbbje a hagyományokat alapjaiban forgatta fel.
Félrelökték az élettelenítő fogalmizálás és a mentális hitrendszerekben gondolkodás egymásra
rakódott rétegeit, ami miatt legtöbbjüket a kialakult vallási hierarchiák gyanakvással és
gyakran ellenségesen szemlélték. A fő vonalat képviselő vallástól eltérően tanításuk a
ráébredést és a belső átalakulást hangsúlyozta. Ezeknek az ezoterikus iskoláknak, illetve
mozgalmaknak köszönhető, hogy a nagy vallások visszanyerték az eredeti tanítások átalakító
erejét, bár a legtöbb esetben az emberek csupán apró kisebbsége férhetett azokhoz hozzá.
Számuk sohasem volt elég nagy ahhoz, hogy a többség mély, kollektív tudattalanjára jelentős
hatást fejthettek volna ki. Az idő múltával azonban ezeknek az iskoláknak némelyike is túl
mereven formalizálttá vagy fogalmizálttá vált ahhoz, hogy továbbra is hatásos legyen.
SPIRITUALITÁS (LELKISÉG) ÉS VALLÁS
Mi a kialakult vallások szerepe az új tudatosság megjelenésében? Sokan már tisztában
vannak a spiritualitás és a vallás közti különbséggel. Ők tudják, hogy egy hitrendszer – az
abszolút igazságnak tekintett gondolatcsokor – még nem tesz minket spirituálissá, bármilyen
legyen is azoknak a hiteknek a jellege. Sőt, történetesen minél nagyobb mértékben teszed
gondolataidat (hiteidet) identitásod részévé, annál jobban elszakadsz a benned rejlő lelki
dimenziótól. Sok „vallásos” ember ragad le ezen a szinten. Az igazságot egyenlőnek tekintik a
gondolattal, és mivel teljes mértékben a gondolattal (elméjükkel) azonosulnak, identitásuk
tudattalan védelmének megkísérlése érdekében azt állítják, hogy kizárólag ők birtokolják az

igazságot. Nem veszik észre a gondolat korlátait. Amíg nem hiszed (gondolod) pontosan azt,
amit ők, addig a szemükben te rossznak számítasz, és ennek alapján – nem is túl régen – még
arra is feljogosítva érezték magukat, hogy ezért téged megöljenek. Egyesek még ma is így
vannak ezzel.
Az új lelkiség, a tudat átalakulása, nagyrészt a létező, intézményesített vallások
keretein kívül jelentkezik. Még az elme uralta vallásokban is mindig akadtak a lelkiségnek
szigetei, bár az intézményesített hierarchiák fenyegetve érezték magukat tőlük, és gyakran
igyekeztek őket elnyomni. A vallási struktúrákon kívüli spiritualitás széles skálájú
megjelenése teljesen új fejlemény. A múltban ez elképzelhetetlen lett volna, különösen
nyugaton, minden kultúra legelmeuraltabbjában, ahol a keresztény egyháznak tulajdonképpen
kizárólagos jogosítványa volt a lelkiségre. Nem állhattál egyszerűen fel és tarthattál spirituális
jellegű beszédet, illetve nem publikálhattál spirituális jellegű könyvet, ha az egyház nem
hagyta azt jóvá. S ha mégis megtetted, gyorsan elhallgattattak. Most azonban még néhány
egyházon és valláson belül is változás jelei mutatkoznak. Ez szívmelengető, és az ember a
nyitottság legkisebb jeléért is hálás, mint amilyen például II. János Pál pápa egy-egy mecsetbe
és zsinagógába tett látogatása volt.
Részben a kialakult vallásokon kívül megjelent spirituális tanítások hatására, de az ősi
keleti bölcselet tanainak a beáramlása miatt is, a hagyományos vallást követők közül egyre
többen képesek túllépni a formával, a dogmával és a merev hitrendszerekkel való
azonosuláson. Felfedezik a saját spirituális tradíciójukban rejlő eredeti mélységet, ahogy
felfedezik a mélységet önmagukban. Felismerik, hogy „spiritualitásod” mértéke független
attól, hogy mit hiszel, ám maximálisan összefügg a tudati állapotoddal. Ez pedig
meghatározza, hogy mit teszel a világban, és miként lépsz kapcsolatba más emberekkel.
Akik képtelenek túllátni a formán, azok még mélyebbre ássák magukat hiteikbe, más
szóval: elméjükbe. Manapság nem csupán a tudatosság példátlan beáramlásának, hanem az
ego „elsáncolásának” és fölerősödésének is a tanúi vagyunk. Egyes vallási intézmények
nyitottak lesznek az új tudatosságra; mások azonban meg fogják keményíteni doktrinális
„hadállásaikat”, és részévé válnak mindazon további, ember alkotta struktúrának, amelyen
keresztül a kollektív ego védi magát és „visszatámad”. Egyes egyházak, szekták, felekezetek
és vallási mozgalmak alapvetően kollektív, egós entitások, amelyek ugyanolyan mereven
azonosulnak mentális álláspontjukkal, mint bármely politikai ideológia követői, akik a
valóság bármely alternatív értelmezése elől elzárkóznak.
Az ego sorsa azonban az, hogy feloldódjon, és valamennyi megcsontosodott
struktúrája – akár vallási, akár más intézménnyel (pl. vállalattal vagy kormánnyal)
kapcsolatos – belülről fog szétesni, bármily erősen körülbástyázottnak is tűnjön. A
legmerevebb struktúrák, a változásnak leginkább ellenállók fognak először összeomlani. Ez
már megtörtént a szovjet kommunizmussal kapcsolatban. Milyen erősen körülsáncoltnak,
milyen szilárdnak és monolitikusnak tűnt, és mégis néhány év alatt belülről esett szét. Ezt
senki sem látta előre. Mindenkit meglepett, ami történt. Számos hasonló meglepetés vár még
ránk.
AZ ÁTALAKULÁS SÜRGŐSSÉGE
Ha mély válsággal kell szembenézni; ha a világban való létezés, a többi emberrel és a
természettel való kapcsolat régi módja többé már nem működik; ha az életben maradást

leküzdhetetlennek látszó problémák fenyegetik, akkor az egyedi életforma – vagy a faj –
elpusztul, illetve kihal; vagy pedig egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik.
Úgy tartják, hogy az életformák e bolygón először a tengerben fejlődtek ki. Amikor a
szárazföldön még nem éltek állatok, a tenger már hemzsegett az élettől. Aztán elérkezett az
idő, amikor az egyik tengeri élőlény kimerészkedett a partra. Először talán csak néhány
centiméternyire csusszant a víz szélétől, majd a bolygó hatalmas gravitációs lehúzó erejétől
kimerülve visszatért a vízbe, ahol szinte nem érződik a nehézségi erő, s ahol sokkal
könnyebben megélt. Majd újra, újra és újra megpróbálta, és – hosszú idő múltán –
alkalmazkodott a szárazföldön való élethez. Uszonyok helyett lábakat növesztett, s kopoltyú
helyett tüdőt. Valószínűtlennek tűnik, hogy egy állatfaj ilyen idegen környezetbe
merészkedjen ki, és evolúciós átalakuláson menjen keresztül, ha csak valamilyen krízishelyzet
rá nem kényszeríti. Talán egy vízterület elszigetelődött az óceántól, s ott a tengervíz
fokozatosan – évezredek alatt – visszahúzódott, rákényszerítve a halakat, hogy elhagyják
élőhelyüket és fejlődjenek.
Reagálni az életben maradásunkat fenyegető, mély válságra: ezzel a kihívással kell ma
az emberiségnek szembenéznie. Az emberi elme – az ősi bölcseleti tanítók által már több mint
2500 éve fölismert – működészavara, amit immár fölnagyít a tudomány és a technika, első
alkalommal fenyegeti a bolygó életben maradását. A legutóbbi időkig az emberi tudat
átalakulása – amire az ősi tanítók szintén rámutattak – nem volt több, mint lehetőség, amit
csak egy-két ember valósított meg, függetlenül az illető kulturális vagy vallási hátterétől. Az
emberi tudat széles körű virágzására azonban nem került sor, mert az még nem volt
parancsoló szükség.
A föld lakóinak jelentős része hamarosan rájön, ha már rá nem jött, hogy az emberiség
manapság kemény választás elé kerül: fejlődj vagy pusztulj! Az emberiség még mindig
viszonylag kicsiny, de gyorsan növekvő hányada már tapasztalja magában a régi egós minták
széttöredezését, és a tudat új dimenziójának a felbukkanását.
Ami most megjelenőben van, az nem valami új hitrendszer, új vallás, spirituális
ideológia vagy mitológia. Nemcsak a mitológiák, hanem az ideológiák és a hitrendszerek
végórái felé is tartunk. A változás mélyebbre hatol, mint elméd tartalma, mélyebbre, mint a
gondolataid. Az új tudatosság középpontjában történetesen a gondolat transzcendálása
(átlépése) áll, az újonnan megtalált képesség a gondolat fölé való emelkedésre, egy olyan
dimenzió felismerése önmagadban, ami végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. Azt
követően már nem eredezteted identitásodat – annak tudatát, hogy te ki vagy – a gondolkodás
szüntelen áramából, amit a régi tudatosságban élve önmagadnak hittél. Micsoda
felszabadulás, hogy a „hang a fejemben” nem én vagyok! De akkor ki vagyok? Az, aki azt
hallja. A gondolkodást megelőző tudat vagyok; a tér vagyok, amelyben a gondolat – vagy
érzés, vagy érzékszervi érzékelés – megjelenik, illetve megtörténik.
Az ego nem több ennél: azonosulás a formával, ami főként gondolatformát jelent. Ha a
gonosznak van egyáltalán bármilyen realitása (valóságtartalma) – és relatív s nem abszolút
realitása van –, akkor ez is a definíciója: teljes azonosulás a formával. Fizikai formákkal,
gondolatformákkal, érzelmi formákkal. E teljes azonosulás eredménye: sejtelmem sincs az
egésszel való összekapcsolódottságomról, a minden „mással” és a Forrással való belső
egységben levésemről. Ez a feledékenység az eredendő bűn, a szenvedés, a káprázat. Ha a
totális elkülönültség e káprázata irányítja minden gondolatomat, szavamat és tettemet, akkor

vajon milyen világot teremtek? Hogy választ kapj erre a kérdésre, figyeld meg az emberek
közti kapcsolatokat, olvass el egy történelemkönyvet, vagy nézd meg este a tévéhíradót!
Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra
alapvetően ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a működészavart
teremtjük újra.
ÚJ ÉG ÉS ÚJ FÖLD
E könyv címét egy bibliai prófécia ihlette, amely aktuálisabbnak tűnik, mint az emberi
történelemben eddig bármikor. Az Ó- és Újszövetségben is megjelenik, és a létező világrend
összeomlásáról beszél, valamint az „új ég és új föld” megjelenéséről. Tudnunk kell, hogy az
ég nem valami hely, hanem a tudat belső birodalmára vonatkozik. Ez a szó ezoterikus
jelentése, és Jézus tanításában is ezt jelenti. A föld a formában megjelenő külső
megnyilvánulás, ami mindig a belsőt tükrözi. A kollektív emberi tudat belülről szorosan
összekapcsolódik az e bolygón zajló élettel. Az „új ég” az átalakult emberi tudatállapot
megjelenése, az „új föld” pedig annak tükröződése a fizikai világban. Mivel az emberi élet és
az emberi tudat belsőleg egy a bolygó életével, ezért szükségszerű, hogy a bolygó számos
vidékén földrajzi és időjárási jellegű fölfordulás történjen, amely folyamat néhány
megnyilvánulását már tapasztaljuk.
………………………

MÁSODIK FEJEZET
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként
kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat
bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez
egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az
micsoda. Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa,
még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen.
Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk,
megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy
csúcsa.
Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a
Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy
virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz
visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül,
hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg
benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a
nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta,
hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a
vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna
eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér.
Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a
csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta
volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A
dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi
énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként
tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat –
„Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az
azonosult. Erről a megszabadításról, erről a kibogozásról szól ez a könyv.
Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális
(gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és
élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan
kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész,
ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az
értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és
gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?
A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes
megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll.
Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegő préselése okozta mássalhangzók
csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is
elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt,
hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő?

AZ ILLUZÓRIKUS ÉN
Az „én” szó a legnagyobb tévedést és a legmélyebb igazságot testesíti meg, attól
függően, hogy hogyan használják. A hagyományos szóhasználatban az „én” nem csupán a
leggyakrabban használt szó (a hozzá kapcsolódó „engem”, „az én…”, „enyém”, „önmagam”
szavakkal együtt számolva), hanem az egyik legfélrevezetőbb is. A szokványos, hétköznapi
használatban az „én” az alapvető tévedést testesíti meg, lényed téves érzékelését, az identitás
illuzórikus tudatát. Ez az ego. Az én ezen illuzórikus érzékelését nevezte Albert Einstein – aki
nem csupán a tér és idő valóságába látott sokszor mélyen bele, hanem az emberi természetbe
is – „a tudat optikai csalódásának”. Ez az illuzórikus én válik aztán a valóság minden további
értelmezése (vagy inkább félreértelmezése), minden gondolati folyamat, interakció és
kapcsolat számára alappá. Valóságod az eredeti illúzió visszatükröződése lesz.
A jó hír: ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az
illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e
a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki
vagy. Ez történik, ahogy lassan és gondosan olvasod ezt és a következő fejezetet, amelyek az
egónak nevezett hamis én működési mechanizmusáról szólnak. Milyen is tehát ezen
illuzórikus én természete?
Akire általában utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”, az nem az, aki valójában vagy.
Egy borzasztó leegyszerűsítés következtében valódi lényed végtelen mélysége
összetévesztetik két hanggal, amit az „én” szó kimondásakor hangképző szerveid
produkálnak; vagy az „én” elmédben levő gondolatával; és mindennel, amivel csak az „én”
azonosult. Mire utal hát a szokásos „én”, és az azzal kapcsolatos „az én…” vagy „enyém”?
Amikor a kisgyerek megtanulja, hogy a szülei hangszalagjai közül elősorjázó bizonyos
hangsor az ő neve, akkor azt a szót – ami az elméjében gondolattá válik – azonosnak kezdi
vélni önmagával. Ebben a stádiumban sok gyerek egyes szám harmadik személyben utal
önmagára: „Peti éhes.” Hamarosan megtanulja a mágikus „én” szót, és azt azonosnak tekinti a
nevével, amit korábban már azonosnak fogadott el azzal, aki ő. Ezt követően újabb
gondolatok érkeznek, és összeolvadnak az eredeti éngondolattal. A következő lépés a velem
és az enyémmel kapcsolatos gondolatok azon dolgok megjelölésére, amelyek valahogy részei
az „énnek”. Ez a tárgyakkal való azonosulás, ami azt jelenti, hogy dolgokat – végső soron
valójában azokat a dolgokat reprezentáló gondolatokat – ruházok fel éntudattal, s ezáltal
identitást eredeztetek belőlük. Amikor az „én játékom” összetörik, vagy azt elveszik tőlem,
intenzív szenvedés jelentkezik. Nem a játék bármilyen belső értéke miatt – hiszen a gyerek azt
a játékot hamarosan úgyis megunná, és más játékokkal, más tárgyakkal helyettesítené –,
hanem az „enyém” gondolata miatt. A játék a gyerek fejlődő éntudatának, „én”-érzékelésének
a részévé vált.
Ahogy aztán a gyerek növekszik, az eredeti éngondolat más gondolatokat vonz
magához. Az éngondolat azonosul a nemmel, a tulajdonnal, az érzékszervek érzékelte testtel,
a nemzetiséggel, az adott emberfajtával, a vallással, a szakmával. További dolgok, amikkel az
„én” azonosul: szerepek – anya, apa, férj, feleség stb. –; fölhalmozódott tudás és vélemények;
kedvelt és nem kedvelt dolgok; továbbá a múltban „velem” megtörtént események, amelyek
emléke olyan gondolatcsokor, ami az éntudatomat még inkább úgy definiálja, mint: „én és az
én történetem”. A felsoroltakkal csupán néhány olyan dolgot neveztem meg, amikből
emberek az azonosságtudatukat eredeztetik. Végső soron ezek csupán gondolatok, amelyeket
ingatag módon tart össze a tény, hogy valamennyi éntudattal ruháztatott fel. Ez a gondolati

építmény az, amire szokványosan utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”. Még pontosabban:
legtöbbször nem te beszélsz, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem a
gondolati építménynek, az egós énnek valamelyik aspektusa (oldala). Ha már fölébredtél,
akkor továbbra is fogod használni az „én” szót, de az már sokkal mélyebb részedből fog jönni.
A legtöbb ember még mindig teljesen azonosul az elme szakadatlan gondolatáramával,
a kényszeres gondolkozással, ami javarészt ismétlődő jellegű és céltalan. Náluk nem létezik a
gondolatfolyamon és a gondolatot kísérő érzelmeken kívüli „én”. Ezt jelenti spirituálisan
tudattalannak lenni. Ha azt mondják nekik, hogy a fejükben hang szól, amelyik megállás
nélkül beszél, azt kérdik: „Miféle hang?”; vagy mérgesen tagadják, ami persze maga a hang, a
gondolkodó, a megfigyeletlen elme. Szinte azt mondhatjuk: őket egy lény szállta meg.
Sok ember sohasem felejti el az első alkalmat, amikor nem azonosult a gondolataival,
és így rövid időre identitásváltást tapasztalt meg. Átélte, milyen élmény, amikor az elméje
tartalma helyett ő a háttérben meghúzódó tudatosság. Mások esetében ez finoman, szinte
észrevétlenül történik meg, vagy csupán öröm- és békességérzet beáramlását veszik észre
anélkül, hogy tudnák annak okát.
A HANG A FEJBEN
A tudatosságba történő első bepillantást akkor éltem át, amikor elsőéves egyetemi
hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni
metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli
csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben.
Néhányszor már láttam őt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt,
a mellette lévő két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetősen őrültnek tűnt.
Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly
mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levő
emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a
mellette lévő üres ülőhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az
valahogy így hangzott: „És akkor ő azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz!
Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál
engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött.
Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját,
mert különben megsemmisül.
Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé
vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a
szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény
ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt
párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem,
ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár
belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltűnt a
Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem
központi adminisztrációs részlege és könyvtára működik. Megdöbbentem. „Elképzelhető,
hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ő is oda tartott. „Ez a nő vajon tanár, diák, irodai dolgozó
vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam
meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje
már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az
1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendőrség” főhadiszállásaként szerepelt.)

Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsőéves egyetemi hallgatóként
önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla győződve, hogy az
emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a
gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fő dilemmája épp maga
a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levő
bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy
ennek része egy ilyen, őrült hölgy?”
Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be.
Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ő”. A mellettem
álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak
gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint
ő!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak
apró különbségek voltak köztünk. Az ő gondolatai mögött érzékelhetően dominálóan a harag
húzódott meg; az én esetemben a szorongás. Ő hangosan gondolkozott; én – javarészt – a
fejemben. Ha ő őrült volt, akkor mindenki őrült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben
különbözünk!
Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémből, és mintegy tágabb perspektívában, a
maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba
csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a
tükörben. Az elmémtől történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj
jelének tűnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjűség nevetése volt, a nagy hasú
Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tűnt, ezt
mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe
merült. A következő három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva
az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielőtt a tudatosság
visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a
kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntől.
Az elmesélt incidens nem csupán az első bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem
az első kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetően.
Néhány hónappal később valami tragikus dolog történt, amitől a kétségeim tovább
növekedtek. Hétfő reggel bementünk egyik professzorunk előadására, akinek az elméjét
végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, főbe lőtte
magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tűnt, hogy birtokában van minden
válasz.
Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetőséget, mint a gondolkodást
művelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak
a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is
beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban.
AZ EGO TARTALMA ÉS SZERKEZETE
Az egós elmét teljesen kondicionálja a múlt. Kondicionáltsága kettős: tartalmi és
szerkezeti.
A gyerek esetében, aki mély szenvedésében sír, mert elvették a játékát, a játék
képviseli a tartalmat. Az bármilyen más tartalommal, bármilyen más játékkal vagy tárggyal

fölcserélhető. A tartalmat – amivel azonosulsz – a környezeted, a neveltetésed és a téged
körülvevő kultúra kondicionálja. Hogy a gyerek gazdag vagy szegény, hogy a játék egy
állatformájú fadarab vagy valamilyen szuper, elektronikus ketyere, az a veszteség
szempontjából közömbös. Az ok, ami miatt ilyen heveny szenvedés jelentkezik, az „enyém”
szóban rejlik, és ez már szerkezeti ügy. A tudattalan kényszer, hogy az identitásunkat egy
tárggyal történő összekapcsolódás révén erősítsük meg, magába az egós elme struktúrájába
épült be.
Az egyik legalapvetőbb elmestruktúra, amely révén az ego létrejön, az azonosulás
(identifikáció). Az „identifikáció” két latin szóból ered: idem és facere. Az idem jelentése:
„ugyanaz”; a facere jelentése: „csinálni”. Amikor tehát azonosulok (identifikálódom)
valamivel, akkor „ugyanazzá teszem”. Ugyanazzá, mint micsoda? Ugyanazzá, mint az énem.
Felruházom éntudattal, és így az az „identitásom” részévé válik. Az identifikálódás egyik
legalapvetőbb szintje a dolgokkal való azonosulás. A játékom ugyanis később a kocsim, a
házam, a ruhám stb. lesz. Dolgokban próbálom megtalálni magamat, de az valahogy sohasem
sikerül, és végül elveszek bennük. Ez az ego sorsa.
A DOLGOKKAL VALÓ AZONOSULÁS
A hirdetésiparban dolgozók pontosan tudják, hogy ha valami olyant akarnak eladni,
amire az embereknek nincs igazán szükségük, akkor arról kell őket meggyőzni, hogy a szóban
forgó portéka olyan pluszt nyújt nekik, amitől többnek látják magukat, illetve mások többnek
látják őket. Más szóval: valamit hozzáad az éntudatukhoz. A reklámszakemberek ezt például
úgy érik el, hogy azt mondják: ezzel a termékkel ki fogsz tűnni a tömegből. Más szóval:
teljesebb mértékben leszel önmagad. Vagy asszociációt (társítást) teremtetnek elmédben a
termék és egy híresség vagy a termék és a fiatalság, vagy a termék és egy boldog külsejű
ember között. Idős vagy már elhunyt híresség – fénykorában feltüntetve – is megfelel a
célnak. A kimondatlan feltevés ez esetben az, hogy ha megveszed a terméket, akkor –
valamilyen mágikus átruházás révén – te is olyanná válsz, mint amilyenek ők, illetve az
imázsod (képed) olyan lesz, mint amilyen az ő imázsuk. Valójában sokszor tehát nem
terméket vásárolsz, hanem „identitásnövelőt”. A híres tervezőt feltüntető címkék alapvetően
olyan kollektív identitások, amelyek megvásárlásával befizeted az odatartozás „tagdíját”. Az
ezekkel ellátott termékek drágák, és ezért „exkluzívak”. Ha bárki megvehetné őket, akkor
elveszítenék lélektani értéküket, és ott maradnál a csupán anyagi értékükkel, ami az általad
kifizetett összegnek mindössze töredéke.
Hogy milyen dolgokkal azonosul valaki, az emberenként változó, függ az illető
életkorától, nemétől, jövedelmétől, társadalmi helyzetétől, a divattól, a kulturális környezettől
stb. Hogy mivel azonosulsz, az teljesen tartalmi kérdés; az azonosulás iránti kényszeres vágy
már szerkezeti. Az egós elme működésének ez az egyik legalapvetőbb módja.
A „fogyasztói társadalmat” paradox módon épp az a tény tartja működésben, hogy
dolgok révén nem találhatod meg magadat. Az ego elégedettsége rövid ideig tart, ezért
állandóan további dolgokat keresel, tehát folytatod a vásárlást, tovább fogyasztasz.
Persze, ebben a fizikai dimenzióban, ahol a felszíni lényünk lakozik, a dolgok életünk
szükséges és kikerülhetetlen részei. Szükségünk van lakhelyre, ruházatra, bútorra, eszközökre,
közlekedésre. Olyan dolgok is lehetnek az életünkben, amelyeket szépségükért vagy a bennük
rejlő minőség miatt értékelünk. Becsülnünk s nem megvetnünk kell a dolgok világát. Minden
dolognak van Létsége, mindegyikük egy időleges forma, aminek az eredete a formamentes, az

egyetlen élet, a minden dolog, minden test, minden forma forrása. A legtöbb ősi kultúrában az
emberek hitték, hogy mindennek – még az úgynevezett élettelen tárgyaknak is – lelke van.
Ebben a vonatkozásban közelebb jártak az igazsághoz, mint manapság mi. Ha egy gondolati
elvonatkoztatás révén halottá tett világban élsz, akkor többé már nem érzékeled a
világmindenség elevenségét. A legtöbb ember nem eleven, hanem fogalmivá tett valóságban
tölti a napjait.
Ám nem tudjuk igazán becsülni a dolgokat, ha azokat önmagunk növelésének
eszközeiként használjuk, vagyis ha rajtuk keresztül próbáljuk önmagunkat megtalálni. Pedig
az ego pontosan ezt teszi. A dolgokkal történő énazonosulás teremti meg a dolgokhoz
kötődést, a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés megszállottságot, ami aztán létrehozza
fogyasztói társadalmunkat és azokat a gazdasági struktúrákat, ahol a fejlődés egyetlen mércéje
a mindig többet. A kontrollálatlan sóvárgás a többre, a vég nélküli növekedésre nem más,
mint működészavar és betegség. Ugyanaz a diszfunkció, mint amit a rákos sejt mutat,
amelynek az egyetlen célja önmaga megsokszorozása, nem tudva arról, hogy ez saját halálát
okozza, mert elpusztítja azt a szervezetet, amelynek ő is része. Egyes közgazdászok oly
mértékben rabjai a növekedés gondolatának, hogy még a szótól sem tudnak szabadulni, és a
recessziót (gazdasági hanyatlást) a „negatív növekedés” időszakának nevezik.
Sok ember életének nagy részét a dolgokkal kapcsolatos, rögeszmés jellegű, folytonos
foglalkozás emészti föl. Ez magyarázza, hogy korunk egyik betegsége a „tárgyelburjánzás”.
Amikor már képtelen vagy érezni azt az életet, aki vagy, hajlamossá válsz arra, hogy
dolgokkal próbáld meg feltölteni az életedet. Spirituális gyakorlatként javaslom, hogy figyeld
meg a dolgok világához fűző kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok
esetében! Ébernek és őszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötődik-e éntudatod az
általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy
felsőbbrendűség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendűségi érzést azokkal szemben,
akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan
dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tűnj
mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot,
illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen
nagyra becsült tulajdonodat?
AZ ELVESZETT GYŰRŰ
Amikor tanácsadóként és spirituális tanítóként embereket fogadtam, hetente kétszer
meglátogattam egy asszonyt, akinek a teste telis-tele volt rákos daganatokkal. Negyvenes évei
közepén járó iskolai tanárról beszélek, akinek az orvosok a legjobb esetben is már csak
néhány hónapot jósoltak. E látogatások során olykor váltottunk egymással néhány szót, de
többnyire csak csöndben ültünk, amelynek során átélte első bepillantásait abba a benne rejlő,
nyugodt csöndbe, aminek létezéséről zaklatott tanárélete idején mit sem tudott.
Egy alkalommal feldúlt állapotban találtam: dühöngött és teljesen kiborult. „Mi
történt?” – kérdeztem. Kiderült, hogy eltűnt a – számára nagy anyagi és érzelmi értéket
képviselő – gyémántgyűrűje. Meg volt róla győződve, hogy az a hölgy lopta el, aki naponta
néhány órát töltött nála, hogy gondját viselje. „Nem értem – mondta –, hogy lehet valaki ilyen
kegyetlen és szívtelen, hogy ezt tegye velem?!” Megkérdezte, hogy szerintem felelősségre
vonja-e a hölgyet, vagy inkább most rögtön értesítse a rendőrséget. Azt feleltem, nem tudok
tanácsot adni, hogy mit tegyen, s inkább arra kértem, derítse ki, hogy életének jelenlegi
pontján mennyire fontos számára egy gyűrű vagy bármi egyéb. „Nem érted! – mondta. – Ez a

gyűrű a nagymamámé volt! Mindennap fölhúztam, amíg a kezem túlságosan föl nem dagadt.
Több ez nekem, mint holmi gyűrű! Hát hogy ne borulnék ki?!”
Reakciójának hevessége s a hangjában hallgató harag és védekezés azt jelezte, hogy
még nem vált eléggé jelenlevővé ahhoz, hogy magába tekintsen, és – reakcióját az
eseményből kiemelve – mindkettőt szemügyre vegye. Haragja és védekezése egyaránt arra
utalt, hogy az ego még mindig beszél belőle. Azt mondtam: „Fölteszek néhány kérdést, de
ahelyett, hogy rögtön válaszolnál rájuk, figyeld meg, vajon meg tudod-e találni a válaszokat
magadban! Minden kérdés után majd rövid szünetet tartok. Amikor válasz érkezik, az nem
feltétlenül szavak formájában jön.” Azt felelte, hajlandó figyelni rám. Megkérdeztem:
„Fölfogod-e, hogy egyszer el kell engedned ezt a gyűrűt, és talán nagyon hamar? Mennyi idő
kell még, hogy készen állj elengedni azt? Kevesebb leszel-e, amikor elengeded? Kevesebb
lett-e akkor a veszteségtől az, aki vagy?” Az utolsó kérdés után néhány percig csöndben
maradtunk.
Amikor újra megszólalt, mosolygott, és békésnek látszott. „Az utolsó kérdés segített,
hogy rájöjjek valami fontosra. Először az elmémhez fordultam válaszért, és az elmém azt
felelte: ’Igen, persze, hogy kevesebb lettél! Megrövidítettek!’ Ezt követően újra
megkérdeztem magamtól: ’Az, aki én vagyok, megrövidíttetett-e?’ Ekkor már inkább érezni
próbáltam a választ, mintsem gondolni. És hirtelen képes voltam érezni a ’vagyokságomat’.
Korábban ezt még sohasem éreztem! Ha képes vagyok ilyen erősen érezni a vagyokot, akkor
az, aki vagyok, egyáltalán nem lett kevesebb! Most is érzem ezt, valami békéset, de nagyon
élőt!”
„Ez a Lét öröme – feleltem. – Csak akkor tudod érezni, amikor kilépsz a fejedből. A
Létet érezni kell. Azt nem lehet gondolni. Az ego azt nem ismeri, mert az ego gondolatból áll.
A gyűrű valójában gondolatként élt a fejedben, amit összekevertél a ’vagyok’ tudatával. Azt
gondoltad, hogy a ’vagyok’ vagy annak egy része a gyűrűben van.
Bármit is talál az ego, amihez hozzákötődhet, az csupán helyettesítője annak a Létnek,
amit az ego nem képes érezni. Értékelhetsz dolgokat, és azok fontosak lehetnek a számodra,
de valahányszor kötődsz hozzájuk, tudni fogod, hogy az az ego. És valójában sohasem a
dologhoz, hanem egy gondolathoz kötődsz, amiben ’én’ vagy ’enyém’ van. Valahányszor
teljesen elfogadsz egy veszteséget, túllépsz az egón, s akkor előemelkedik az, aki vagy, a
’vagyok’, ami maga a tudat.”
Így felelt: „Most megértettem Jézus egy mondását, ami korábban értelmetlennek tűnt
számomra: ’Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is’.”
„Így igaz – mondtam. – Ez nem jelenti azt, hogy sohase zárd be az ajtódat. Mindössze
azt jelenti, hogy néha a dolgok elengedése sokkal nagyobb erejű tett, mint a védekezés vagy a
rácsimpaszkodás.”
Élete utolsó heteiben, ahogy a teste gyengült, egyre ragyogóbbá vált, mintha fény
sugározna át rajta. Számos tulajdonát elajándékozta, néhányat annak a hölgynek, akiről
feltételezte, hogy ellopta a gyűrűjét, és minden egyes elajándékozott tárggyal mélyebbé vált
az öröme. Amikor a mamája fölhívott, hogy értesítsen lánya haláláról, megemlítette, hogy a
gyűrűt később megtalálták a fürdőszobai gyógyszeres szekrénykében. Visszahozta volna a
hölgy a gyűrűt, vagy az mindig is ott lapult? Sohasem fogjuk megtudni. Egyet tudhatunk: az
élet megadja neked azt a tapasztalást, ami a legtöbbet segít majd tudatod fejlődésében, bármi

legyen is az. Miből tudhatod, hogy erre a tapasztalásra van szükséged? Abból, hogy ebben a
pillanatban ezt tapasztalod.
Ezek szerint tehát rossz dolog lenne büszkeséget érezni valamilyen tulajdonoddal
kapcsolatban vagy neheztelést olyanokkal szemben, akiknek többje van, mint neked?
Egyáltalán nem. A büszkeségérzet, a kitűnni akarás, az én látszólagos erősödése a „több,
mint…”, illetve gyengülés a „kevesebb, mint…” révén se nem jó, se nem rossz – az az ego.
Az ego nem rossz. Csupán tudattalan. Ha megfigyeled magadban az egót, kezdesz túljutni
rajta. Ne vedd az egót túl komolyan! Amikor egós viselkedést észlelsz magadban, mosolyogj!
Olykor akár nevethetsz is. Hogyan tudott az emberiség ennek ilyen sokáig bedőlni?!
Legfőképp pedig tudd, hogy az ego nem személyes valami. Az nem az, aki te vagy. Ha az
egót személyes problémádnak tekinted, az pusztán az egódat erősíti.
A BIRTOKLÁS ILLÚZIÓJA
„Birtokolni” valamit – mit jelent ez valójában? Mit jelent valamit az „enyémmé”
tenni? Ha New York egyik utcáján állva rámutatsz egy hatalmas felhőkarcolóra, és azt
mondod: „Ez az épület az enyém”, akkor vagy nagyon gazdag vagy, vagy téveszme áldozata,
vagy hazudós. Mindhárom esetben olyan történetet mesélsz, amelyben az „én” gondolatforma
és az „épület” gondolatforma egybeolvad. Így működik a tulajdonlás mentális fogalma. Ha
mindenki egyetért a történeteddel, akkor lesznek aláírt okmányok, amelyek az ő
egyetértésüket igazolják. Gazdag vagy. Ha senki sem ért egyet a történeteddel, akkor
pszichiáterhez küldenek. Téveszmétől szenvedsz, vagy kényszeres hazudozó vagy.
Fontos ebben felismerni, hogy a történetnek és a történetet alkotó gondolatformáknak
– akár egyetértenek azzal az emberek, akár nem – az égvilágon semmi köze ahhoz, aki te
vagy. Még ha egyetértenek is veled a többiek, végső soron az akkor is csak fikció (kitaláció).
A halálos ágyukig, és amíg a köröttük levő valamennyi külső dolog hirtelen véget nem ér,
sokan nem fogják fel, hogy valójában egyetlen dolognak sem volt soha semmi köze ahhoz,
akik ők valójában. A halál közelében a birtoklás egész fogalma végső soron jelentés nélküli
valamivé lepleződik le. Életük utolsó pillanataiban ezt követően azt is megértik, hogy amíg
egész életükben a teljesebb éntudatot keresték, amit valójában megtalálni áhítottak – Létüket
–, az történetesen mindig is ott volt, ám csaknem teljesen elhomályosította előlük a dolgokkal
való azonosulásuk, ami végső soron az elméjükkel való azonosulást jelenti.
„Boldogok a lélekben szegények – mondta Jézus –, mert övék a mennyek országa.”
Mit jelent a „lélekben szegények” kifejezés? Azt, hogy nincs belső teher, nincsenek
azonosulások. Sem dolgokkal, sem olyan mentális fogalmakkal, amelyekben éntudat lenne.
És mi a „mennyek országa”? A Lét egyszerű, ám mély öröme, ami akkor található meg, ha
elengeded az azonosulásokat, és „lélekben szegénnyé” válsz.
Ezért lett a minden tulajdonról való lemondás – Keleten és Nyugaton is – ősi
spirituális gyakorlat. A tulajdonról történő lemondás azonban nem szabadít meg
automatikusan az egótól! Ez esetben ugyanis az ego úgy próbálja meg bebiztosítani az életben
maradását, hogy valami mást talál, amivel azonosulhat. Például az önmagadról alkotott azon
ember énképét, aki már túllépett minden anyagi tulajdon iránti érdeklődésen, és ezért
magasabb rendű, spirituálisabb, mint a többiek. Akadnak olyan emberek, akik minden
vagyonukról lemondtak, mégis nagyobb egóval rendelkeznek, mint néhány multimilliomos.
Ha elvonsz egyfajta azonosulást, az ego majd gyorsan talál egy másikat. Amíg identitással
rendelkezik, az egót végső soron nem érdekli, hogy mivel azonosul. A fogyasztásellenesség

vagy a magántulajdon-ellenesség csak újabb gondolatforma lenne, egy másik mentális
álláspont, ami helyettesítheti a tulajdonnal való azonosulást. Lehetővé tenné számodra, hogy
magadat jónak lásd, másokat pedig rossznak. Amint azt később megvizsgáljuk, az önmagadat
jóvá, másokat rosszá kikiáltás az egyik legfontosabb egós elmeműködési minta, a
tudattalanság egyik fő formája. Más szóval: az ego tartalma változhat; az elmestruktúra,
amely az életben tartja, nem.
Az egyik tudattalan feltevés az, hogy ha a birtoklás fikciója révén azonosulsz egy
tárggyal, akkor annak a materiális tárgynak a látható szilárdsága és állandósága nagyobb
szilárdsággal és állandósággal ruházza fel az éntudatodat. Ez különösen igaz épületekre, de
még inkább a földre, mert az az egyetlen olyan birtokolható dolog, amiről azt gondolják, hogy
nem lehet elpusztítani. A birtoklás abszurditása még nyilvánvalóbb a földterület esetében. A
fehérbőrűek letelepedése idején az észak-amerikai bennszülöttek a földtulajdont érthetetlen
fogalomnak tartották. Így aztán elvesztették azt, amikor az európaiak rávették őket, hogy
olyan papírlapokat írjanak alá, amik számukra ugyanilyen érthetetlenek voltak. Az indiánok
úgy érezték, hogy ők a földhöz tartoznak, de a föld nem tartozik hozzájuk.
Az ego hajlamos egyenlőségjelet tenni a birtoklás és a Lét közé: birtokolok, tehát
vagyok. És minél többem van, annál nagyobb mértékben vagyok. Az ego az
összehasonlítások révén él. Amilyennek mások látnak téged, az a kép válik az énképeddé, a
szerint látod önmagadat. Ha mindenki palotában lakna, vagy mindenki gazdag lenne, akkor a
te palotád vagy a te gazdagságod többé már nem szolgálná éntudatod megerősítését. Ez
esetben átköltözhetnél egy kicsiny házikóba, lemondanál a vagyonodról, és olyan módon
szereznéd vissza az identitásodat, hogy magadat a többieknél spirituálisabb embernek látnád
és mutatnád. Ahogy mások látnak, az válik számodra tükörré, ami megmutatja neked, hogy
milyen és ki vagy. Az ego önértékelése a legtöbb esetben ahhoz az értékhez kötődik, amilyen
értékűnek mások látnak téged. Szükséged van másokra, hogy tőlük éntudatot kapj. És ha
olyan kultúrában élsz, amelyik az önértékelést alapvetően azzal méri, hogy mennyid és mid
van, akkor, ha nem látsz át e kollektív téveszmén, arra leszel kárhoztatva, hogy életed
hátralevő részében dolgokat kergess abban a hiú reményben, hogy azokban találod meg
önmagad értékét és éntudatod beteljesedését.
Hogyan mondhatsz le a dolgokhoz való ragaszkodásodról? Meg se próbáld! Ugyanis
lehetetlen. A dolgokhoz való ragaszkodásod viszont magától eltűnik, ha önmagadat már nem
bennük igyekszel megtalálni. Addig pedig csupán légy a dolgokhoz való kötődésed
tudatában! Olykor esetleg nem is tudod, hogy kötődsz valamihez – ami azt jelenti: azonosulsz
azzal –, amíg el nem veszíted azt, illetve, amíg annak elvesztése nem fenyeget. Ha ekkor
aztán zaklatottságot, szorongást vagy hasonlót érzel, az azt jelzi, hogy kötődsz a szóban forgó
dologhoz. Ha viszont tudod, hogy azonosultál valamivel, akkor az azonosulásod már nem
teljes. „Én az a tudatosság vagyok, amelyik tud arról, hogy kötődés történt.” Ez a tudat
átalakulásának a kezdete.
AKARÁS: A TÖBBRE IRÁNYULÓ IGÉNY
Az ego azonosul a birtoklással, ám elégedettsége viszonylag felszínes és rövid életű.
Ott marad benne egy mélyen fészkelő elégedetlenségérzet, a teljesség hiányának, a „nem
elégnek” az érzése. A „még nincs elegem”, amin az ego valójában azt érti: „még nem vagyok
elegendő”.

Amint azt már láttuk, a birtoklás – a tulajdonlás fogalma – csupán kitaláció, amit az
ego azért teremt, hogy önmagának szilárdságot és állandóságot adjon, s hogy önmagát
kiemelkedővé és különlegessé tegye. Mivel azonban birtoklás révén nem találhatod meg
önmagadat, ezért mögötte egy másik, még erőteljesebb hajtóerő húzódik meg, ami
hozzátartozik az ego szerkezetéhez: a többre irányuló igény, amit „akarásnak” is nevezhetünk.
Egyetlen ego sem létezhet sokáig a több iránti igény nélkül. Ezért az akarás sokkal nagyobb
mértékben élteti az egót, mint a birtoklás. Az ego nagyobb mértékben akar többet, mint
amennyire birtokolni vágyik. Emiatt a birtoklás langyos elégedettségét mindig további akarás
váltja föl. Ez a többre irányuló lélektani igény. Más szóval: igény több olyan dologra, amivel
azonosulni lehet. Ez addiktív (szenvedélybetegség jellegű) igény, s nem valós szükséglet.
Egyes esetekben a többre irányuló lélektani igény, a „nem elég” érzése – ami oly
jellemző az egóra – áttevődik a fizikai szintre, és kielégíthetetlen éhséggé válik. A bulimia
(farkaséhség) áldozatai gyakran meghányatják magukat, csakhogy folytathassák az evést.
Valójában az elméjük éhes, nem a testük. Ez az evészavar meggyógyulna, ha a tőle szenvedők
– ahelyett, hogy azonosulnának az elméjükkel –, kapcsolatba tudnának lépni a testükkel, és
így a test valódi szükségletét éreznék, s nem az egós elme álszükségletét.
Egyes egók tudják, hogy mit akarnak, és céljukat ádáz és könyörtelen elszántsággal
hajszolják: Dzsingisz kán, Sztálin, Hitler, hogy csupán néhány kiemelkedő példát említsek.
Az akarásuk mögötti energia azonban azonos intenzitású ellenerőt is ébreszt, ami végül
bukásukhoz vezet. Eközben boldogtalanná válnak, sok más embert is boldogtalanná tesznek,
és – az említett példák esetében – földi poklot teremtenek. A legtöbb egónak egymásnak
ellentmondó igényei vannak. Különböző pillanatokban különböző dolgokat akarnak; vagy tán
nem is tudják, mit akarnak, csak azt nem akarják, ami van: a jelen pillanatot. A kényelmetlen
érzés, a nyugtalanság, az unalom, a szorongás, az elégedetlenség: mind a kielégületlen akarás
eredménye. Az akarás szerkezeti jellegű ügy, ezért amíg ez a mentális struktúra a helyén
marad, addig nincs az a mennyiségű tartalom, ami tartós elégedettséget biztosítana. A konkrét
tárgy nélküli intenzív akarás gyakran föllelhető a tizenévesek még fejlődőben levő egójában,
akik közül néhányan az állandó negativitás és elégedetlenség állapotában élnek.
Könnyen ki lehetne elégíteni a bolygón élő valamennyi ember étel, víz, lakóhely,
ruházat és alapvető kényelem iránti fizikai igényét, ha az ego kapzsisága, őrült és telhetetlen
igénye miatt nem teremtődött volna egyensúlytalanság az erőforrásokban. Ez kollektív módon
a világ olyan gazdasági struktúráiban jelenik meg, mint amilyenek a hatalmas óriáscégek,
amelyek valójában a „többért” egymással versengő, egós entitások. Elvakultan csak a profitot
hajszolják. Ezt a céljukat, a hasznot, teljes könyörtelenséggel űzik. A természet, az állatok, az
emberek, sőt még a saját alkalmazottaik is számukra csupán a cégmérlegekben szereplő
számok, felhasználandó és használat után eldobandó, élettelen tárgyak.
Az „én”, „enyém”, „több mint”, „akarom”, „szükségem van”, „nekem kell” és „nem
elég” olyan gondolatformák, amelyek az egónak nem a tartalmához, hanem a szerkezetéhez
tartoznak. A tartalom felcserélhető. Amíg nem ismered fel magadban ezeket a
gondolatformákat, amíg azok tudattalanok maradnak, addig hinni fogsz a szavuknak; arra
leszel kárhoztatva, hogy keress, de ne találj, mert amikor azok a gondolatformák
működtetnek, nincs az a vagyon, hely, személy vagy állapot, ami valaha is kielégítene.
Semmilyen tartalom sem elégít ki, amíg az egós struktúra a helyén marad. Bármit is
birtokolhatsz vagy kaphatsz, nem leszel boldog. Folyton valami mást fogsz keresni, ami
nagyobb elégedettséget ígér, ami azzal kecsegtet, hogy a nem teljes éntudatodat teljessé teszi,
és kitölti azt a hiányt, amit belül érzel.

AZONOSULÁS A TESTTEL
A tárgyak mellett az azonosulás egy másik alapvető formája a „testemmel” való
azonosulás. A test ugyebár férfi- vagy női test, ezért minden ember éntudatának jelentős
részét az teszi ki, hogy ő férfi vagy nő. A nem identitássá válik. A nemeddel való
azonosulásra már kora gyermekkorodtól biztatást kapsz, ami szerepbe kényszerít, olyan
kondicionált viselkedési mintába, amelyik nemcsak a szexualitásodra hat ki, hanem életed
valamennyi területére. Ez olyan szerep, amelynek sokan teljesen a foglyaivá válnak, s a
hagyományosabb társadalmakban még inkább, mint a nyugati kultúrában, mely utóbbiban a
nemmel való azonosulás kezd valamelyest gyengülni. Egyes tradicionális kultúrákban a
legborzasztóbb sors a nő számára az, ha nem megy férjhez, vagy ha meddőnek bizonyul; a
férfi számára pedig, ha nem rendelkezik nemi potenciával, és nem képes gyermeket nemzeni.
A beteljesített élet a szemükben a beteljesített nemi identitás.
Nyugaton a test fizikai megjelenése, a test másokéhoz viszonyított ereje vagy
gyengesége, szépsége vagy csúnyasága játszik jelentős szerepet abban, hogy kinek tartod
magadat. Sok ember önértékelése szorosan kötődik testi erejéhez, jóképűségéhez, fittségéhez
és külső megjelenéséhez. Mások önértékelése alacsony szintű, mert a testüket csúnyának vagy
tökéletlennek látják.
Egyes esetekben az „én testem” mentális képe vagy fogalma a valóság teljes
eltorzítása. A fiatal nő kövérnek gondolhatja magát, és ezért koplal, holott valójában sovány.
Képtelen már reálisan látni a testét. Mindössze teste mentális koncepcióját „látja”, ami azt
mondja: „kövér vagyok” vagy „kövér leszek”. Ennek az állapotnak a gyökerénél az elmével
való azonosulás húzódik meg. Ahogy az emberek egyre nagyobb mértékben azonosulnak az
elméjükkel – ami az egós működészavar fölerősödése –, az utóbbi évtizedekben az anorexia
előfordulási gyakorisága is nőtt. Ha az anorexiás beteg képes lenne elméje értékítélete nélkül
tekinteni a testére, vagy akár arra ráébredni, hogy mi ez az értékítélet, ahelyett, hogy hinne
benne – még jobb lenne, ha a testét belülről tudná érezni –, az elindítaná a gyógyulását.
Azok, akik azonosultak megnyerő külsejükkel, testi erejükkel vagy ilyen-olyan
képességükkel, szenvedést élnek át, amikor ezek a vonásaik idővel elhalványulnak, majd
eltűnnek, ami természetesen elkerülhetetlenül megtörténik. Magát az ezekre a vonásokra
épülő identitásukat fenyegeti ekkor az összeomlás. Akár csúnyák, akár szépek, az emberek
mindkét esetben identitásuk jelentős részét – legyen az negatív vagy pozitív – a testükből
eredeztetik. Pontosabban megfogalmazva: identitásukat abból az éngondolatból
származtatják, amit hibásan testük mentális képéhez vagy fogalmához kapcsolnak, holott a
test végül is csupán fizikai forma, amelynek a sorsa – minden egyéb formához hasonlóan – az
elsorvadás és az elmúlás.
Egyenlőségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag
érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – előbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet. Ha
nem azonosulsz a testeddel, az persze nem jelenti, hogy elhanyagolnád és megvetnéd, vagy
hogy többé már nem viselnéd gondját! Ha tested izmos, szép vagy életerős, élvezheted és
értékelheted ezeket a jellemzőit – amíg tartanak. Megfelelő táplálkozással és edzéssel
javíthatod is tested állapotát. Ha testedet nem tekinted egyenlőnek azzal, aki valójában vagy,
akkor, ha tested állapota elhalványul, energiaszinted hanyatlik vagy mozgáskorlátozottá válsz,
az egyáltalán nem érinti önértékelésedet vagy identitástudatodat. Történetesen a test
gyengülésével a formamentes dimenzió – a tudat – fénye könnyebben tud átragyogni a
halványuló formán.

Nem csupán a hibátlan vagy csaknem tökéletes testű emberek hajlamosak
egyenlőségjelet tenni testük és valódi énjük közé. Ugyanilyen könnyen azonosulhatsz egy
„problémás” testtel is, és teheted identitásoddá annak tökéletlenségét, betegségét vagy
mozgáskorlátozottságát. Ekkor az ilyen-olyan krónikus betegség vagy korlátozottság
„szenvedőjeként” gondolhatsz magadra, és ekként beszélhetsz magadról. Jelentős mennyiségű
figyelmet kapsz orvosoktól és másoktól, akik megerősítik számodra szenvedő- vagy
betegidentitásodat. Ekkor tudattalanul rácsimpaszkodsz a betegségre, mert az lett énképed
legfontosabb része. Az olyan újabb gondolatformává vált, amellyel az ego azonosulhat. Amint
az ego valamilyen identitást talál, nem akarja azt elereszteni. Bármilyen megdöbbentő is,
bizony nemritkán előfordul, hogy erősebb identitást keresve az ego képes még meg is
teremteni egy betegséget, csakhogy annak révén önmagát erősebbé tegye.
ÉREZNI A BELSŐ TESTET
Bár a testtel való azonosulás az ego egyik legalapvetőbb formája, a jó hír, hogy ezen a
legkönnyebb felülemelkedni. De nem azzal, hogy megpróbálod meggyőzni magadat, hogy te
nem a tested vagy, hanem hogy a figyelmedet a tested külső formájáról és az azzal
kapcsolatos gondolataidról – szép, csúnya, erős, gyenge, túl kövér, túl sovány – átviszed
tested belső életteliségének érzékelésére. Bármilyen is tested megjelenése, a külső forma alatt
intenzíven eleven energiamező húzódik.
Ha még nem ismerős számodra a „belsőtest-tudatosság”, akkor egy pillanatra hunyd
be a szemedet, és figyeld meg, van-e élet a kezeidben! Ne az elmédet kérdezd! Az azt felelné:
„Semmit sem érzek.” Valószínűleg azt is mondja: „Valami érdekesebb gondolkoznivalót adj!”
Tehát ahelyett, hogy az elmédet kérdeznéd, fordulj közvetlenül a kezeidhez! Ezen azt értem:
ébredj a bennük lévő elevenség halovány érzésének tudatára! Az az életteliség ott van.
Csupán oda kell irányítanod a figyelmedet, hogy észrevedd. Első alkalommal talán kis
bizsergést érzel, később energiát vagy elevenséget. Ha figyelmedet egy ideig a kezednél
tartod, az életteliség-érzés fölerősödik. Egyeseknek be sem kell ehhez csukni a szemüket. Ők
képesek érezni „belső kezüket”, miközben tovább olvassák e szavakat. Ezt követően irányítsd
figyelmedet a lábfejedre, tartsd ott kb. egy percig, és érezd egyszerre a kezedet és a
lábfejedet! Ezután vond be a többi testrészedet is – lábadat, karodat, hasadat, mellkasodat stb.
– ebbe az érzékelésbe, amíg az elevenség globális érzéseként az egész tested tudatába nem
kerülsz!
Amit „belső testnek” nevezek, az már nem a test, hanem életenergia, a forma és a
formamentesség között húzódó híd. Tedd szokásoddá, hogy minél gyakrabban érezd a belső
testedet! Idővel már be se kell csuknod a szemedet ahhoz, hogy ezt érezd. Figyeld meg
például, vajon képes vagy-e érezni a belső testet, miközben hallgatsz valakit! Ez szinte
paradoxonnak, önmagának látszólag ellentmondó dolognak tűnik, ám amikor kapcsolatban
vagy a belső testtel, akkor már nem azonosulsz a testeddel, sem az elméddel. Más szóval: már
nem azonosulsz a formával; a formával való azonosulás felől a formamentes irányába
mozdulsz el, mely utóbbit Létnek is nevezzük. Ez a te lényegi (esszenciális) identitásod. A
testtudatosság nemcsak a jelen pillanatban horgonyoz le, hanem az egyúttal az ego börtönéből
kivezető kijárat is. Továbbá: erősíti az immunrendszert, növeli a test öngyógyító képességét.
A LÉTFELEJTÉS
Az ego: a formával való azonosulás, az önmagadnak a valamilyen formában történő
keresése és ezért elvesztése. A formák azonban nem csupán materiális tárgyak és fizikai

testek. A külső formáknál – dolgoknál és testeknél – alapvetőbbek a gondolatformák, amelyek
a tudatmezőben folyamatosan keletkeznek. A gondolatformák energiaképződmények,
amelyek ugyan finomabbak és kevésbé sűrűk, mint a fizikai anyag, de attól még ugyanúgy
formák. Amit a fejedben hallható, folyamatosan karattyoló hangként megfigyelhetsz, az a
szüntelen és kényszeres gondolkozás áramlása. Amikor minden gondolat teljesen leköti a
figyelmedet, amikor oly mértékben azonosulsz a fejedben szóló hanggal és az azt kísérő
érzelmekkel, hogy minden gondolatban és érzelemben elveszel, akkor teljesen azonosultál a
formával, s ezért az ego a markában tart. Az ego visszatérő gondolatformák és kondicionált
mentás-emocionális (gondolati-érzelmi) minták halmaza, amely énérzettel, éntudattal
ruháztatott fel. Az ego akkor keletkezik, amikor Létséged, a „vagyok” – ami formamentes
tudat – összekeveredik a formával. Ezt jelenti az azonosulás. Ez a Létfelejtés az elsődleges
hiba, a teljes elkülönültség illúziója, ami a valóságot rémálommá változtatja.
DESCARTES TÉVEDÉSÉTŐL SARTRE MEGLÁTÁSÁIG
A XVII. századi filozófus, Descartes, akit a modern filozófia megteremtőjének
tekintenek, híres mondatával – amit alapvető igazságnak vélt – fogalmazta meg az említett,
alapvető tévedést: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Ő ezt a választ találta arra a kérdésre:
„Van-e bármi is, amit tökéletes biztonsággal tudhatok?” Rájött arra, hogy a tény, miszerint ő
folyton gondolkodott, kétségtelen, s ezért egyenlőségjelet tett a gondolkodás és a Lét, vagyis a
gondolkodás és az identitás – a vagyok – közé. A végső igazság helyett az ego gyökerét találta
meg, ám ezt nem tudta.
Csaknem háromszáz év telt el, amíg egy másik híres filozófus észrevett valamit ebben
az állításban, ami mellett Descartes – ahogy mindenki más is – elsétált. Ő Jean-Paul Sartre.
Nagyon mélyen tekintett bele Descartes „gondolkodom, tehát vagyok” állításába, és hirtelen
rájött, hogy – saját szavaival megfogalmazva –: „A tudat, amely azt mondja ’vagyok’, nem
ugyanaz a tudat, amelyik gondolkozik.” Mit értett ezen? Amikor tudatában vagy annak, hogy
gondolkozol, az a tudatosság nem része a gondolkodásnak. Az a tudat egy másik dimenziója.
És ez az a tudat, amelyik azt mondja: „vagyok”. Ha benned kizárólag gondolat lenne, akkor
nem is tudnál arról, hogy gondolkozol. Olyan lennél, mint az álmodó, aki nem tudja, hogy
álmodik. Olyannyira azonosulnál minden gondolattal, mint az álmodó az álomban fölbukkanó
valamennyi képpel. Sok ember még midig így él, mint az alvajáró, régi, rosszul funkcionáló
gondolkodásmóddal, amelyik folyamatosan újrateremti ugyanazt a rémálomszerű valóságot.
Amikor tudod, hogy most álmodsz, akkor ébren vagy az álomban. A tudat másik dimenziója
lépett be ekkor a képbe.
Sartre meglátásának a következményei mélyre hatóak, ám ő maga is még mindig
túlzottan azonosult a gondolkodással ahhoz, hogy fölismerje felfedezésének teljes
jelentőségét: a tudat új dimenziójának feltűnését.
A MINDEN ÉRTELMET MEGHALADÓ BÉKE
Számos ember számolt be arról, hogy élete egy pontján bekövetkezett tragikus
veszteség kapcsán megtapasztalta a tudat eme új dimenziójának felbukkanását. Néhányan
minden tulajdonukat elvesztették, mások a gyermekeiket vagy a házastársukat, társadalmi
rangjukat, jó hírüket vagy valamilyen testi képességüket. Olykor – természeti katasztrófa vagy
háború következtében – az illetők a felsoroltak mindegyékét egyszerre veszítették el, és
szembetalálták magukat a „semmivel”. Nevezhetjük ezt határhelyzetnek. Minden, amivel
azonosultak, minden, ami számukra az éntudatukat adta, elvétetett tőlük. És aztán – hirtelen és

megmagyarázhatatlanul – a kezdetben érzett kín vagy intenzív félelem a jelenlét szent
érzésének adta át a helyét; váratlanul mély lelki békét és nyugalmat éreztek, s a félelem
nyomtalanul eltűnt. Ez a jelenség ismerős lehetett Szent Pálnak is, aki így fogalmazott: Isten
békéje, amely minden értelmet meghalad.” Ez valóban olyan békeérzés, ami érthetetlennek
tűnik, és akik megtapasztalták, azt kérdezték maguktól: Ebben a helyzetben hogyan
lehetséges, hogy ilyen békességet érzek?
A válasz egyszerű, amint fölismered, hogy mi az ego, és hogyan működik. Ha a
formák – amikkel azonosultál, amik számodra az éntudatodat adták – összeomlanak vagy
elvétetnek tőled, akkor az az ego összeomlásához is vezethet, mivel az ego: azonosulás a
formával. Ha többé már nincs semmi, amivel azonosulhatnál, akkor te ki vagy? Amikor a
körötted lévő formák elpusztulnak, vagy amikor a halál közelít, Létséged, a „vagyok” tudata
kiszabadul a formával történt összegabalyodottságából: lélek szabadul ki az anyagba
zártságából. Fölismered lényegi identitásodat, mint formamentest, mint mindent átható
jelenlétet, mint minden forma és azonosulás előtti Létet. Rájössz, hogy maga a tudat vagy, és
nem az, amivel a tudat azonosult. Ez Isten békéje. A végső igazsága annak, aki vagy, mert az
nem az „én… vagyok”, hanem a „vagyok”.
Nem minden nagy veszteséget átélő ember tapasztalja meg ezt a felébredést, a
formával történt azonosultságról való leválást. Egyesek ugyanis azonnal erős mentális képet
vagy gondolatot teremtenek, amelyben magukat áldozatnak – a körülmények, más emberek,
az igazságtalan sors vagy Isten áldozatának – látják. Ez a gondolatforma és az általa teremtett
érzelmek – pl. harag, sértettség, önsajnálat –, amikkel erősen azonosulnak, azonnal átveszik a
veszteség következtében összeomlott valamennyi egyéb azonosulás helyét. Más szóval: az
ego gyorsan új formát talál. Az ego nem sokat törődik a ténnyel, hogy ez az új forma
történetesen rendkívül boldogtalan. A lényeg, hogy identitása legyen, akár jó, akár rossz. Ez
az új ego történetesen még görcsösebb, még merevebb és még áthatolhatatlanabb lesz, mint a
régi.
Valahányszor tragikus veszteség ér: vagy ellenállsz, vagy engedsz. Egyesek ilyenkor
keserűek és mélyen megbántottak; míg mások együttérzőek, bölcsek és szeretetteljesek
lesznek. Az engedés a belső elfogadását jelenti annak, ami van. Nyitott vagy az életre. Az
ellenállás belső összehúzódás, az ego kagylóhéjának a megkeményítése. Becsukódsz. Bármit
is teszel a belső ellenállás állapotában (amit negativitásnak is nevezhetünk), az több külső
ellenállást teremt, és az univerzum nem áll az oldaladra, az élet nem támogat. Ha az
ablakredőny zárva, a napfény nem tud beáramolni. Ha azonban belül engedsz, ha megadod
magadat, akkor a tudat új dimenziója nyílik meg. Ha ilyenkor lehetséges vagy szükséges
cselekedni, a tetted összhangban lesz az egésszel, és tettedet támogatja a kreatív intelligencia,
az a kondicionálatlan tudat, amellyel a belső nyitottság állapotában eggyé válsz. Ekkor a
körülmények és az emberek is segítenek, együttműködnek veled. Szerencsés „véletlenek”
történnek. Ha pedig ilyenkor nem lehetséges cselekedni, akkor megpihensz abban a
békességben és belső nyugalomban, ami a megadással jár. Megpihensz Istenben.
………………………

HARMADIK FEJEZET
Az ego „magva”
A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és
kényszeres gondolatfolyammal, illetve a gondolatokat kísérő érzelmekkel –, így azt
mondhatjuk róluk: az elméjük megszállta őket. Amíg erről mit sem tudsz, azt hiszed, hogy te
a gondolkodó vagy. Ez az egós elme. Egósnak nevezzük, mert ez esetben önmagad, éned
(egód) tudata van minden gondolatodban, minden emlékedben, minden értelmezésedben,
véleményedben, nézőpontodban, reakciódban és érzelmedben. Ez – spirituális értelemben –
tudattalanság. A gondolkodásodat, elméd tartalmát persze kondicionálja a múlt: a nevelésed, a
kultúrád, a családi háttered stb. Valamennyi elmetevékenységed központi magvát néhány
olyan ismétlődő és szívós gondolat, érzelem és reaktív minta alkotja, amivel te a legnagyobb
mértékben azonosulsz. Ez az entitás maga az ego.
Legtöbbször, amikor azt mondod: „én”, valójában az ego beszél s nem te, ahogy azt
már megtárgyaltuk. Az ego összetevői: gondolat és érzelem; emlékek, amelyekkel „én és a
történetem”-ként azonosultál; rögzült szerepek, amelyeket úgy játszol el, hogy nem is tudsz
róla; és olyan kollektív azonosulások, mint nemzetiség, vallás, emberfajta, társadalmi osztály
vagy politikai hovatartozás. Az ego személyes azonosulásokat is tartalmaz, és nem csupán
ilyen-olyan tulajdonnal kapcsolatban, hanem véleményekkel, külső megjelenéssel, régóta
benned élő sérelmekkel, illetve – sikerként vagy kudarcként elkönyvelt – „jobb, mint…” és
„nem olyan jó, mint…” jellegű, magaddal kapcsolatos fogalmakkal való azonosulásokat is.
Az ego tartalma emberenként változó, ám minden egóban ugyanaz a szerkezet
működik. Másként megfogalmazva: az egók csupán a felszínen különböznek egymástól. A
mélyükben mind egyformák. Milyen vonatkozásban egyformák? Éltetőjük: az azonosulás és
az elkülönülés. Ha az elme által gondolatból és érzelemből alkotott énen – vagyis az egón –
keresztül élsz, akkor identitásod alapja ingatag, hiszen a gondolat és az érzelem is eleve
elröppenő, múlékony valami. Ezért minden ego – önmagát védeni és nagyobbá tenni próbálva
– folyamatosan küzd az életben maradásáért. Az éngondolat fenntartásához szüksége van „a
másik” ellentétes gondolatára. A fogalmi jellegű „én” nem maradhat életben a fogalmi jellegű
„másik” nélkül. A másik ember akkor a „legmásikabb”, ha ellenségemnek látom őt. E
tudattalan egós minta skálájának egyik végén a mindenkiben hibát keresés és a másokra
történő panaszkodás egós jellegű, kényszeres szokása áll. Jézus erre utalt, amikor azt mondta:
„Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem
veszed észre?” A skála másik végén a személyek közti testi erőszak és az országok közti
háborúskodás áll. A Bibliában Jézus kérdése megválaszolatlanul marad, de a válasz
természetesen ez: mert amikor kritizálok vagy elmarasztalok egy másik embert, attól
nagyobbnak, többnek érzem magam.
A PANASZKODÁS ÉS A MEGBÁNTÓDÁS
Önmagam megerősítéséhez az ego egyik kedvenc stratégiája a panaszkodás. Minden
panasz egy-egy olyan, elme kitalálta, apró történet, amit maradéktalanul elhiszel. Hogy aztán
hangosan panaszkodsz-e vagy csupán gondolatban, az már mindegy. Egyes egók, amelyeknek
talán nem sok egyéb dologgal való azonosulásra nyílik lehetőségük, könnyen elélnek pusztán
panaszkodáson. Ha ilyen ego tart a markában, akkor a panaszkodás – különösen másokkal

kapcsolatban – a szokásoddá válik, s ez persze tudattalan jelenség, ami azt jelenti: nem tudod,
mit teszel. Ha negatív gondolati címkéket aggatsz másokra, amikor velük társalogsz, vagy
akár csak rájuk gondolsz, az gyakran e minta része. Az ilyen címkézésnek és az ego azon
vágyának, hogy neki legyen igaza, és mások fölé kerekedjen, a legdurvább formája a
sértegetés: „barom, rohadék, kurva”. Csupa olyan végleges állítás, amivel nem tudsz érvekkel
vitába szállni. A tudattalanság skáláján lefelé haladva a következő szinten kiabálást és
üvöltözést találsz, és nem sokkal lejjebb már testi erőszakot.
A megbántottság a panaszkodást és az emberek címkézését kísérő olyan érzelem, ami
még több energiát ad az egónak. A megbántottság azt jelenti, hogy keserűséget, felháborodást,
bosszúságot vagy sértettséget érzel. Bánt az emberek kapzsisága, becstelensége,
jellemtelensége, amit tesznek, amit a múltban tettek, amit mondtak, amit nem tettek meg, amit
meg kellett volna tenniük, vagy amit nem kellett volna megtenniük. Az ego imádja ezt!
Ahelyett, hogy szemet hunynál a másokban lévő tudattalanság fölött, azt identitásukká teszed.
Ki teszi ezt? A benned lévő tudattalanság, az ego. Az általad a másikban észlelt „hiba” néha
nem is létezik. Az totális félreértelmezés, kivetítés azon elme részéről, amelyik ellenséglátásra
kondicionálódott s arra, hogy biztosítsa saját igazát és fölényét. Más alkalmakkor ugyan
valóban létezik a hiba, de azáltal, hogy arra fókuszálsz – figyelmed köréből néha minden mást
kirekesztve –, fölnagyítod azt. És amire a másik emberben reagálsz, azt magadban fölerősíted.
Nem reagálni a másokban lévő egóra nem csupán a saját egódon való
felülemelkedésnek, hanem a kollektív emberi ego felszámolásának is az egyik
leghatékonyabb módja. Ám kizárólag a nem reagálás állapotában vagy képes felismerni, hogy
valakinek a viselkedése az egójából származik, hogy az a kollektív emberi működészavar
egyik megnyilvánulása. Amikor megérted, hogy ez nem személyes jellegű ügy, akkor többé
már nem érzel kényszert a reagálásra. Azzal, hogy nem reagálsz az egóra, gyakran képes
leszel előhozni másokból az épelméjűséget, ami a kondicionálatlan tudat, szemben a
kondicionálttal. Olykor esetleg gyakorlati lépések megtételére is szükséged lehet, hogy
megvédd magadat a rendkívüli mértékben tudattalan emberektől. Ezt a nélkül is megteheted,
hogy belőlük ellenséget kreálnál. A legerősebb védelmed mindazonáltal az, ha tudatos vagy.
Akkor válik valaki számodra ellenséggé, ha tudattalanságát – ami az ego – személyes ügynek
tekinted. A nem reagálás nem a gyengeség, hanem az erő jele. A nem reagálásra egy másik
szó: a megbocsátás. Megbocsátani annyi, mint szemet hunyni; vagy még inkább
keresztülnézni. Keresztülnézel az egón, hogy lásd a minden emberben – az ő esszenciájaként
– ott lévő épelméjűséget.
Az ego nem csak más emberekkel, hanem helyzetekkel kapcsolatban is imád
panaszkodni és megbántódni. Amit egy emberrel, azt egy helyzettel kapcsolatban is meg
tudod tenni: ellenségeddé változtatod. A kimondatlan következtetés minden esetben ilyesmi:
„ennek nem lenne szabad megtörténnie”; „nem akarok itt lenni”; „nem akarom ezt tenni”;
„tisztességtelenül bánnak velem”. Az ego legeslegnagyobb ellensége pedig természetesen a
jelen pillanat, ami maga az élet.
A panaszkodás nem keverendő össze a jogos szóvá tevéssel, amikor valakit informálsz
egy hibáról vagy hiányosságról, hogy azt korrigálni lehessen. A panaszkodástól való
tartózkodás azt sem jelenti, hogy eltűrnéd a rossz minőséget vagy a helytelen viselkedést.
Nem az ego megnyilvánulása, ha közlöd a pincérrel, hogy langyos a levesed, és azt meg kéne
melegíteni – feltéve, hogy csak tényközlésre szorítkozol, ami mindig is semleges dolog. Ha
azonban azt mondod: „Hogy merészel nekem hideg levest fölszolgálni?!” – az már
panaszkodás. Abban már olyan „én” van, aki imádja, ha a hideg leves kapcsán személyes

Azujfold

Recommended

Recommended

More Related Content

What's hot

What's hot (20)

Similar to Azujfold

Similar to Azujfold (20)

Azujfold