1. K Ö Z É L E T
CHICAGÓI KRÓNIKA
Harmath István
Új köntösben a Pillangókisasszony
2013. október 23., szerda. Még mindig Chicagóban ébredezem, és a komputert kinyitva jövök rá,
hogy tulajdonképpen milyen nap is a mai. Az amerikai hírek után, szokásom szerint, átkapcsolok
a magyar oldalakra, és ott
rögtön látom, hogy Budapesten az 57 évvel ezelõtti
forradalmat ünneplik.
Szinte hihetetlen, hogy
több mint fél évszázad telt
el a dicsõséges és végül
gyászos szabadságharc
napjai óta! 57 év nagyon
hosszú idõ, az akkori 21
éves srác ma 78 éves
nyugdíjas, aki gyenge térde és egyéb egészségi
problémák miatt évrõl évre, vagy inkább hónapról
hónapra éli napjait.
A lába néha cserbenhagyja, ezért sétáláshoz botot használ, de az esze, gondolkodása még a régi, így
még egy darabig folytatni
tudja tudósítói munkáját.
Az írások címe hamarosan
változik, talán a Fekete Pista által ajánlott Amerikai
krónika lesz belõle, de lehetséges fejléc lehet a Las
Vegas-i krónika is.
A Budapesten történt
ünnepi megemlékezéseket az interneten keresztül
követtem. A képeken hatalmas, békés tömegek
voltak láthatók, kivált az
Orbán-kormány rendezvényén, a Hõsök terén,
ahol több százezerre becsülték a megjelenteket.
A budai Bem térrõl induló Békemenet eleje már
a Nyugatihoz érkezett,
amikor még mindig vártak az indulásra a Margit
híd budai oldalán. Jó érzés
volt látni a tömegben a
mosolygós arcokat és azt
is, hogy az emberek pozitívan fogadták a miniszterelnök, Orbán Viktor beszédét.
A baloldaliak gyûlésén,
a Mûegyetem elõtt sokkal
kevesebben voltak, és ott
egy szó sem esett 1956ról; fõleg egymást és Orbánt pocskondiázták a
szónokok. Az egykori bukott
miniszterelnök,
Gyurcsány Ferenc hívei
ordítozva skandálták az
„összefogást”, és ezzel befojtották az MSZP-t vezetõ
Mesterházy Attilába a
szót. Amennyiben ez az
általuk elképzelt összefogás, akkor Orbán Viktor
simán nyeri a jövõ tavaszi
választást.
Visszatérve Chicagóba,
októberben már megkezdõdtek az operaelõadások
a Lyricben. Elsõnek
Giacomo
Puccini
A képen jobboldalt Amanda Echalaz, mint Cso-cso-szán
Madama Butterfly – Pillangókisasszony – címû,
egyik legismertebb, legkedveltebb operáját láthattuk, majd Giuseppe Verdi
Otello címû remekmûvét.
Mindkét operát már többször adták a Lyricben.
A legemlékezetesebb
Otellót mégis a chicagói
szimfonikusok koncertelõadásában hallottam,
amelyet Sir George Solti
vezényelt a Michigan
avenue-n lévõ Orchestra
Hallban. Ha emlékezetem
nem csal, a dátum 1991
volt, a fõbb szerepeket
Luciano Pavarotti mellett
Kiri Te Kanawa és Leo
Nucci énekelték.
A helyárak az akkori
idõkhöz viszonyítva méregdrágák voltak; kint, a
koncert elõtt, úgy emlékszem, 250-500 dollárt
ajánlottak egy-egy jegyért.
Felejthetetlen elõadás volt,
Pavarotti a szája elõtt hatalmas fehér sálat tartott,
Solti is betegen állt a pódiumra, helyettese beugrásra készen, frakkba öltözve
vezényelte a kórust a második emeletrõl. Néhány
méterre ültem tõle, nem
tudtam mire vélni a díszes
öltözéket.
Másnap a lapok beszámolójából értesültünk arról, hogy szerencsére mindenki végigélte az operát.
„Az én Cso-cso-szánom
az marad, ami: a leginkább átérzett és legszuggesztívabb opera, amelyet
valaha írtam” – fakadt ki
Puccini nem sokkal az
1904. február 17-i, sikertelen milánói premier után,
egy bankárbarátjának
írott levelében.
Ma már talán nehezen
hihetõ, hogy a Madame
Butterfly, Puccini legnépszerûbb, leggyakrabban
játszott operáinak egyike
megbukott az elsõ elõadáson. Persze, a korabeli dokumentumok áttanulmányozása után Julian
Budden, a jeles Puccinikutató is azt állapította
meg, hogy a bukás buktatás volt, amelyben fizetett
klikk mûködött közre.”
A fenti idézetet az interneten találtam, és gondoltam, olvasóinkat is érdekli, hogy még olyan zenei
zsenik, mint Puccini is,
bukással néztek szemben
operáik premierjén.
A Lyric Opera of Chicago az idei évadban õsszel,
majd tavasszal is prezentálja Puccini elnyûhetetlen operáját, ha valaki a
beszámolóm után kedvet
kapna megnézni az elõadást, annak bõven lesz
rá lehetõsége. Idén új
produkciót láthattunk, az
1982-ben készült Hal
Prince-féle ún. Broadway-meets-kabuki rendezés már lassan idejétmúlt
lett.
A Lyric az elmúlt harminc év alatt legalább hat
alkalommal játszotta, a
Prince-féle produkciót. A
Londonból érkezett ma-
gyar származású General
Director, Anthony Freud
igazgató természetesen
újítani akart, ami érthetõ,
de nagyon költséges játék.
Mozart Varázsfuvola címû
operáját is utoljára láthattuk a régi meseszép produkcióban, ki tudja, hogy
az új eléri-e a megszokott
minõségét.
A Madama Butterfly új
rendezése és díszletei teljesen új, idõtálló keretbe
tették az operát. Az egyetlen díszlet végigkísérte az
operát a mindhárom felvonáson keresztül, néha egy
japán ablakos ajtót toltak
keresztül a színen, ezzel
mintegy jelezve a házat,
ahol Cso-cso-szán és kisfia, valamint Suzuki, a
szolgálója laknak.
Pinkerton – James Valenti és
Amanda Echalaz – Cso-cso-szán
A szõke kisfiú, Sorrow
szerepét Tye Oren Pauley
játszotta, aki csodás nyugalommal mozgott a színpadon, ahol eléggé hosszú
idõt kellett töltenie. Az
ilyesmi nagyon megerõltetõ tud lenni egy kisfiú számára, aki az opera végén
hatalmas tapsot kapott a
nézõktõl.
A modern díszlet több
mint 25-30 fokot lejtett,
ami megnehezíti a nõi
szereplõk járását, nekik a
hosszú, tágas jelmezben
énekelni is kell a színpadon, nem is akárhogyan.
Emlékeimben van egy
Turandot-elõadás, amelyben a nagyszerû magyar
díva, Marton Éva énekelte
a címszerepet. Neki hatalmas fejdísszel még meredekebb emelkedõn kellett
sétálni, földig érõ jelmezben. Vigyázva menni és
közben énekelni, nem
volt egyszerû feladat, de
szerencsére nem történt
baleset.
Az amerikai tengerészhadnagy, B. F. Pinkerton
szerepét a magas termetû
James Valenti alakította,
aki kitûnõ formában énekelt, de darabos mozgása
zavarólag hatott az elõadásban. Szerencsére a
Cso-cso-szán szerepét alakító dél-afrikai szoprán
Amanda Echelaz kellõen
magas alakja illett a tenorhoz, egy alacsony szoprán
mellett mulatságos lehetett volna az opera.
A szoprán szerepet
éneklõ díva, Amanda
Echelaz gyönyörûen adta
– 9. oldal
2013. november 23. – 48. szám –
elõ az ismert, híres Un bel
di vedremo áriát, zúgott is
brávó, illetve a brava, ami
a hölgyeket illeti, bár a
Lyricben nem szoktak különbséget tenni az olasz
szavak között. A mezzoszoprán Suzuki szerepét
alakító amerikai Maryann
McCormick és a brit bariton Christopher Purves
Sharpless kiválóan énekeltek és egyben nagyszerûen formálták szerepeiket.
A különleges zümmögõ
kórust ebben a rendezésben csak hallani lehetett, a
kar tagjai a díszletek mögött, a háttérben maradtak. Ez is a modern rendezés egyik átka. A Lyric zenekara az olasz karnagy,
Marco Armiliato pálcája
alatt a szokásos, elsõrangú teljesítményt nyújtotta.
Úgy tíz, de talán már
több évvel ezelõtt, Magyarországon töltött vakációnk
alkalmán a Magyar Állami
Operaházban láttuk az akkor Pillangóasszony címmel hirdetett Puccini-operát. A rendezõ, Kerényi
Miklós Gábor változtatta a
közismert Pillangókisaszszony címet Pillangóaszszonyra, ami a Madama
Butterflynak valóban a pontosabb fordítása. Igen ám,
de a fõszereplõ, Cso-csoszán egy tizenöt éves gésa,
akire jobban illett a kisaszszony változat.
Amikor Puccini 1906-ban
Budapesten járt, a premieren semmi kifogása nem
volt a cím miatt. Miért gondolta Kerényi, hogy címet
kell változtatni, nem értettem, mint azt sem, hogy a
második felvonásban nagy,
széles sárga szalagot kötött a
színen lévõ fára.
„Tie a yellow ribbon
round the old oak tree” –
énekelték az amerikai fiatalok a huszadik század
vége felé, de Puccini 1904ben készült operájának
ehhez nincs semmi köze.
Az embernek mindig el
kell viselni a „zseniális”
rendezõk, illetve igazgatók hóbortjait. Megjósolhatom, hogy a Pillangókisasszony Kerényit is túléli.
Megjegyzendõ, hogy
1955-ben a majdhogynem
tökéletes szoprán, Maria
Callas alakította Cso-csoszán szerepét, akkoriban
még Budapesten éltünk,
így az örök dívát sohasem
hallhattam élõben a
Lyricben, míg Pinkerton
szerepét a nagyszerû
olasz tenor, Giuseppe di
Stefano formálta.
Chicagóba érkezésünk
után egy évvel, 1964-ben
Renata Tebaldi énekelte
Puccini másik végzetes
sorsú szopránjának szerepét, Mimit a Bohéméletben. A lírai szoprán szerepkör legkiválóbb, legismertebb énekesei voltak,
soha nem dõlt el, hogy ki
volt a jobb kettõjük közül.
Az viszont kétségtelen,
hogy Maria Callas neve
ismertebb lett az operavilágban, három oktávnyi
hangja a koloratúrszoprántól kezdve, a drámai
szopránig minden szerep-
Maria Callas
re alkalmassá tette. Elhíresült botrányai miatt állandóan a lapok címoldalán szerepelt, a Lyricbõl is
egy botrány miatt távozott.
Puccini két legismertebb és legkedveltebb operája végén mind Cso-csoszán, mind Mimi drámai
véget érnek, mindig boszszant, hogy miért kell
mindkettõjüknek tragikusan meghalniuk az opera
végén.
Egymásra kell találnunk!
Kedves Honfitársaim!
November 23-án Németh Zsolt magyar külügyi
államtitkár és delegációja
vendégeink lesznek, és a
chicagói magyar közösségnek alkalma lesz megismerkedni, bemutatkozni és
megteremteni a személyes
találkozások által mindig
remélhetõbb kapcsolati láncolatot, amely annyira hiányzik közöttünk.
Magyarországnak, minden problémái ellenére,
olyan kormánya van végre,
amely nem tagadja meg a
magyar emigrációt, sõt kezét nyújtja felénk, nemzeti
és politikai szinten egyaránt. Az egymástól való,
történelmileg igazolt elszigetelõdést próbálja feloldani, és mi, chicagói magyarok ezt az igyekezetet
örömmel viszonozzuk.
Végre, a magyarság kezdi felismerni az egymáshoz
tartozás, az egymásért való
kiállás nemzetet erõsítõ,
nemzetet megtartó erejét. A
chicagói magyar közösség
és a szülõföld vezetõi egyaránt, felismerve az egymáshoz tartozás fontosságát, a kölcsönös bizalom
erõsítésére törekednek.
Az állampolgárság viszszaadásával, a szavazati jog
biztosításával Magyarország kormánya azt üzeni
nekünk, hogy elérkezett az
idõ, amikor le kell ráznunk
magunkról a kisebbségérzetet, a másodrendûséget,
és közösen, testvér a testvérrel, kivívhatjuk magunknak a világ és fogadott hazánk elismerését is.
Elismerését annak, hogy
végre rendezni próbáljuk
ügyeinket!
Ezt kívánja közösségünk, minden honfitársunk, aki nem pártszínekben gondolkodik, hanem a
piros, a fehér és a zöld, az
egek kékjének csillogásába
rejtett szivárvány színeit
rejti keblében.
Ezért jön hozzánk az államtitkár úr, ezért jön hozzánk a nagykövet úr, ezért
jön hozzánk ismét, közösségünk tiszteletbeli és
mindannyiunk által szeretett tagja, a vezetõ konzulunk New Yorkból.
S mi örülünk a messzirõl
hozzánk bekopogó vendégeknek, örülünk, mert üzenetet hoznak, az Anyaföld
üzenetét: „Egymásra kell
találnunk”!
November 23-án mi,
chicagói magyarok, jó házigazdák leszünk, és ajtónk küszöbén állva fogadjuk majd a vendégeinket. Ott leszünk, mert ott
kell lennünk. Ott kell lennünk, mert ezt az õsi magyar szokást nem fogjuk
megtagadni. Ott leszünk,
mert ezzel magunknak és
nemzettársainknak egyaránt tartozunk. Ott leszünk, mert bizonyítani
akarunk a Nagyvilágnak
is, hogy vegyen bennünket komolyan, fogadjon el
bennünket úgy, amilyenek vagyunk: magyaroknak.
Nemzettársi tisztelettel,
Krémer Sándor
(Chicago)