Amikor Dél-Amerikában járok-kelek, a latinok két gondolattal reagálnak, ha Magyarország szóba kerül: Puskás fantastico”, „La musica Hungara es muy bonita”. Volt azonban egy eset, amikor Puskáson kívül egy másik híres ember, jelesül Orbán Viktor nevét is megemlítették. De mit megemlítették, egyenesen dalba foglalták, amint a YouTube-on is hallható Orbán Viktor, a latin-amerikai népdalok hőse címmel. A magyar történelem nagy alakjainak hőstetteit megénekelte Tinódi Lantos Sebestyén, a Kossuth-nótát az egész ország zengte, dehogy a világ másik felén egy magyar gyerek lepipálja népszerűségben Atahualpát, San Martint és a többi szabadsághőst, arra még nem volt példa.

1. Sótonyi József:
Orbán Viktor, a keresztény Magyarország felépítője
- A demokratikus jogállamunk működési zavarai -
- Mi kell még, hogy észhez térjen Magyarország? -
Amikor Dél-Amerikában járok-kelek, a latinok két gondolattal reagálnak, ha Magyarország szóba
kerül: Puskás fantastico”, „La musica Hungara es muy bonita”. Volt azonban egy eset, amikor
Puskáson kívül egy másik híres ember, jelesül Orbán Viktor nevét is megemlítették. De mit
megemlítették, egyenesen dalba foglalták, amint a YouTube-on is hallható Orbán Viktor, a latin-
amerikai népdalok hőse címmel. A magyar történelem nagy alakjainak hőstetteit megénekelte
Tinódi Lantos Sebestyén, a Kossuth-nótát az egész ország zengte, dehogy a világ másik felén egy
magyar gyerek lepipálja népszerűségben Atahualpát, San Martint és a többi szabadsághőst, arra
még nem volt példa.
Érzékeltetendő, hogy milyen egetverő teljesítményről van szó, a Pew Research Center nonprofit
közvélemény-kutató szervezet adatai szerint Magyarország nemhogy nincs fókuszban, de rajta
sincs az érdeklődésre számot tartó országok listáján, ami a magyar diplomácia negatív
csúcsteljesítménye. Az amerikaiak többsége azt sem tudja, hogy egyáltalán létezünk a földtekén.
Mondok három példát.
Amikor filmet forgattunk az Amerikai Egyesült Államok és Magyarország közötti kulturális
kapcsolatokról, az egyik ottani polgár büszkén közölte az ismereteit, miszerint Magyarország Kína
közvetlen szomszédja. De ő legalább hallott valamit. Ezzel szemben a jellemző az, amit a Fox TV
által sugárzott vetélkedő döntőjében megcsodálhatott a közönség. A 25 ezer dolláros, fogós, ravasz
kérdés így hangzott: „Mi Magyarország fővárosa?” Az egyébként esztétikai élményt nyújtó
nőszemély egyből vágta rá a választ: „Micsoda? Hungary? Sose hallottam róla. Ez biztos valami
beugrató kérdés. Milyen ország az, hogy Hungary, ott éheznek az emberek?” (Összekeverte a
Hungary-t a hungry szóval, aminek a jelentése: éhes.). Mexikóban már sokkal jobban jártunk, ott
megkérdezték: „Hungría? Az messzebb van, mint Canada?”
Ezek után Orbán Viktor olimpiai csúcsot döntő, korszakalkotó teljesítményt nyújt azzal, hogy a
személyes varázsának köszönhetően a fél világ megismerheti Magyarországot a latin-amerikai
népdalokba ágyazva. Most már csak az európai régióban kellene nekünk egy kis tekintély.
Miközben az államisága tizenhatodik születésnapját ünneplő Szlovákia rendszeresen
kioktatja az ezeréves Magyarországot, igazán szívderítő a messzi tájakon aratott frenetikus
diplomáciai sikerünk. Erre föl mit tesz a hálátlan Orbán Viktor? A televíziós fellépései során,
ország-világ előtt bejelenti, hogy nálunk latin-amerikai állapotok uralkodnak. Ez fölöttébb
sértő megnyilvánulás. De nem Magyarországra nézve! Nem éppen diplomatikus húzás, hogy
Orbán Viktor egy földrészt inzultál. A végén még megijed tőle Dél-Amerika.
Miniszterelnök úr csak szeretné, ha Magyarország olyan mentális állapotban lenne, olyan
karakteres nemzeti identitással rendelkezne, mint a gőgös Európa által lekezelt, harmadik világnak
tekintett latin-amerikai társadalmak. A szándék azonban üdvözlendő: a pszeudoliberális
korifeusokkal szemben Orbán Viktor legalább szeretne valamit tenni a földbe döngölt nemzeti
önbecsülésünk helyreállítása érdekében. A kérdés csupán az alkalmazott taktika hatékonysága,
ami ez idáig nem volt valami átütő erejű.
1; Mi oktatjuk ki a dél-amerikai társadalmakat? Morális válság. Demográfiai krízis
A nagyobbik gyerekem perui diplomata, de teljes jogú magyar állampolgár is, aki szereti a hazáját,
de sokakkal egyetemben mégsem Magyarországon él, mert nem látja biztosítottnak a családi
élethez szükséges feltételrendszert. Sajnos kiváló emberek mennek el a jogbiztonság, a
jogegyenlőség hiánya, az egzisztenciális bizonytalanság, a kedvezőtlen munkafeltételek, a labilis

2. 2
jövő miatt. Nemzetközi felmérések alapján tragikus kép rajzolódik ki a magyar társadalom
lélektani állapotáról, amelyet a reményvesztettség jellemez.
A Gallup WorldPoll felmérése alapján Machin Róbert döbbenetes adatokat publikált a magyar
társadalom válságáról, a jövőbe vetett hitének megingásáról. A 120 országban végzett
felmérés szerint Magyarország a 117. helyet foglalja el, csupán Zimbabwe, Burundi és Haiti
társadalma látja sötétebbnek a jövőjét. Ezzel szemben élen járunk a depresszió terén, nevezetesen
az előkelő harmadik helyet foglaljuk el az öngyilkosságok világranglistán, a nemzet jövőjét
jelentő 24 év alatti korosztályban pedig a második helyre küzdöttük fel magunkat a WHO
megállapítása szerint. Ráadásul a tendencia vészesen növekszik. Az úgynevezett
rendszerváltoztatás óta évente átlag 3000 magyar ember oltja ki a saját életét, az öngyilkossági
kísérletek száma pedig ennek a tízszerese. A totalitárius rendszer szörnyűséges pártállami
diktatúrájában 229 halálos ítéletet hajtottak végre, az utóbbi húsz évben pedig 60.000 magyar
ember oltotta ki a saját életét, ami több mint a világháború civil áldozatainak a száma.
Magyarországon háborús állapotok uralkodnak a demokratikus jogállamiság égisze alatt?
Mondhatnánk, hogy a nemzetközi szervezetek felmérése nem hiteles, szándékosan torzít. Sajnos a
hazai vizsgálatok hasonló eredményeket mutatnak. Dr. Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem
Magatartástudományi Intézetének igazgatója hasonlóan elfogadhatatlan adatokkal támasztotta alá a
magyar társadalom morális válságához kapcsolódó krónikus stressz következményeit, aminek
egyik tragikus eleme, hogy a magyar férfi lakosság halálozása rosszabb, mint 1930-ban volt.
Mindezt még tetőzi a demográfiai katasztrófa, ami már nem fenyegető, hanem tragikus
valóság. A profitorientált fogyasztói társadalom túlhajtott fejlődésének rémisztő vonzata a
példátlan méreteket öltött értékválság, beleértve a nemzeti lét alapvető sejtét a családot is. A
Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak alatt több mint
félmillió fővel csökkent a magyar népesség lélekszáma. Ráadásul a tendencia fokozódik, mára
elérte az évi 50 ezer főt, amely szerint a magyarság lélekszáma egy emberöltőn belül a felére
csökken. Ekkora demográfiai katasztrófát még a bolsevik diktatúra sem okozott.
De még ennél is megdöbbentőbb, hogy 1956 óta hat millió magzat életét oltották ki. Ezt leírom
még egyszer, nehogy azt higgye valaki, hogy gépelési hiba: hat millió magzati életet vesztett el a
tízmilliós Magyarország. Sokkal több, mint Magyarország összes háborús vesztesége, beleértve a
holokauszt áldozatait is. Nincs az a politikai ideológia, nem létezik olyan eszme, ami
elfogadhatóvá tehetné ezt a nemzeti tragédiát. Mi vezetett a mélypontra? A totalitárius rendszert
felváltó demokratikus jogállamunk hatalmi ágai, a törvényhozó, bírói és végrehajtó hatalom
feltartják a kezüket, mint Pilátus a krédóban. Ők nem felelősek. Hát akkor kit terhel a
felelősség?
Másokkal egyetemben a Peruban élő, jogtudós Carla leányom is joggal kérdezi: mi oktatjuk ki
Dél-Amerikát? Az európai társadalmak általános erkölcsi válságában az előkelő mélypontot
elfoglaló Magyarországon piedesztálra emelkedett az erkölcstelenség, uralkodó felfogássá vált a
tisztességtelen magatartás, mint a parciális érdekérvényesítés leghatékonyabb eszköze. A
korrupció már szinte intézményesített formát öltött. Nem kivétel a végrehajtó hatalom, a
bírói hatalom és az ügyészség sem, amelyek virtuális jogkövető magatartást tanúsítanak, de a
valójában kivonják magukat a jog uralma alól, és ezzel akadályozzák a polgári demokrácia
működését. Sőt, a közhatalommal kollaboráló ügyészség gyengécske színvonalú munkájának
következményeképp egyes korifeusok mintát szolgáltatnak erkölcstelenségből, bíztatást adva a
felnövekvő generációnak hasonló morál követésére. Ily módon nem a gazdasági válság az
elsődleges probléma, az csupán következmény. A „se szabály, se morál” felfogás, a
dilettantizmus, a megbízatásukkal rosszul sáfárkodó politikai erők tehetetlenkedése, az írástudók
árulása, az állampolgári szerepvállalás hiánya és a civil társadalom bénultsága az igazi ok, ami

3. 3
generálta a nemzetromboló folyamatot. A morális válsághoz ráadásul szakmai színvonaltalanság,
szervezetlenség társul. Ha a magyar társadalom produktív munkát végző része olyan gyenge
a szakmai és erkölcsi színvonalon működne, mint a demokratikus intézményrendszer -
különösen a bírói hatalom - egyes szereplői, akkor Magyarország már régen összeomlott
volna.
Az úgynevezett rendszerváltoztatást követő sajátos magyar demokrácia központi jellemzője:
sikerült ugyan felépíteni a Montesquieu-féle klasszikus hatalmi struktúrát, de az
intézményrendszer gyakorlati működésében nem fejeződnek ki a klasszikus alkotmányosság
eszményei, az alapjogok. Az állam nem védi meg a polgárait. Nincs közbiztonság, nincs szociális
biztonság, nincs jogbiztonság és jogegyenlőség. Nem érvényesül a Bibó féle meghatározás:
A demokrácia ott kezdődik, ahol a félelem megszűnik. Hogy lehet demokráciáról beszélni ott, ahol
a jogaikat gyakorló tüntetőkre rohamsisakos kommandósok lövöldöznek, amit még lovasrohammal
is színesítenek? Ilyen brutalitást még Dél-Amerikában sem láttam az úgynevezett katonai junták
uralma alatt. Az ottani hatalom is jobban megbecsüli a saját polgárait, mint a mi újdonsült
demokráciánk. A polgárok egzisztenciális félelemben, bizonytalanságban élnek. Virtuális
jogállam, a demokrácia látszata nem elég!
Összegezve: az állam képtelen ellátni az alapvető funkcióit az Európai Unió tagállamához
méltó színvonalon.
És mindeközben mit csinál a magát nemzetinek valló politikai erő? Úgy viselkedik, mint valami
kívülálló, mintha semmi felelősség nem terhelné az úgynevezett rendszerváltoztatás óta eltelt húsz
év eseményeiért. Súlyos felelősség terheli a Fideszt is azért, mert Magyarország a
transznacionális tőke vazallusává, médiavezérelt szolganemzetté vált, amely nemcsak az
identitását vesztette el, hanem gyakorlatilag a szuverenitását is. A magát hirtelen
szociáldemokratává átkeresztelt MSZMP jogutódjával egy húron pendülve, a jobbközép
parlamenti pártok is megszavazták a sarkalatos törvényeket, amelyek következtében olyan
jogi, gazdasági, erkölcsi környezet alakult ki Magyarországon, ami példátlan a modern civilizációk
történetében, nevezetesen: a magyar polgár hátrányba került a saját hazájában a külföldivel
szemben.
2; A hatalom demokráciát hirdet, de diktatúrát gyakorol a bírói hatalom segédletével
Hogyan lehetséges ilyen áldatlan állapot a polgári demokrácia szerinti „lex facit regem”
(joguralom) égisze alatt? Úgy, hogy a magát függetlennek valló, de valójában függőségi
viszonyban lévő bírói hatalom eltávolodott a társadalom igazságérzetétől, és a Kelsen-féle
jogformalizmust követő, jogforrásként kezelt „bírói gyakorlat” aláaknázza az állampolgári
jogérvényesítést a közhatalommal szemben. Más szavakkal: a totalitárius rendszer erkölcsi
örökségétől szabadulni képtelen bírói hatalom összetéveszti a demokráciát az autokráciával,
megrendíti a jogállamiságba vetett társadalmi bizalmat. Holott a bíróságok, illetőleg a bírák
alkotmányos kötelezettsége az állampolgári érdekek szolgálata, amint az Alkotmány 50.§ (1)
bekezdése és a bírák jogállásáról szóló törvény kristálytisztán előírja. A „parasztsággal szövetséges
munkásosztály” államszocialista proletárdiktatúráját felváltotta a társadalmi kontroll nélkül
működő bírói állam önkényuralma, amihez a tévesen értelmezett bírói függetlenség nyújt
jogalapot. Ráadásul felelősség nélkül!
A bírói hatalom nem teljesíti a feladatát az európai alkotmányosság normatíváinak megfelelően,
sőt, a bíróságok működésének szakmai és erkölcsi színvonala sérti az alapjogokat.
A jogsértő magatartásra kifejezett bíztatást ad a „Közlemény az ország és az Európai Unió
nyilvánosságához” című deklaráció, amely szerint a bírói kar prominens személyiségei az általuk
vezetett intézmények nevében támadják a választópolgárok akaratát képviselő törvényhozó és

4. 4
végrehajtó hatalmat. Holott az Alkotmány és a bírói szervezetre vonatkozó jogszabályok szerint a
bíróságok feladata nem a demokrácia intézményei elleni támadás, hanem az alkotmányos rend és a
polgárok érdekeinek védelme. Ráadásul a bírói kar elkövette a legsúlyosabb hibát, ami
demokratikus jogállamban elképzelhető: egyrészt a pártállam erkölcsi örökségét követve, de az
európai kultúrkörben elfogadhatatlan módon, a nemzetközi színtéren hátba támadta a
Montesquieu-féle struktúra másik két hatalmi ágát, másrészt a társadalmi érdek fölé emelte a
parciális érdekét, nevezetesen a bírák nyugdíjazásával kapcsolatos követelését. Ezzel a példátlan
cselekedettel a bírói hatalom egyértelművé tette, hogy nem szolgáltató, hanem uralmi
funkciót tölt be, és egyúttal a mélypontra süllyesztette a már eddig is vészesen megrendült
társadalmi bizalmat.
A jogérvényesítést kereső polgár vajon miben bízhat? A demokratikus jogállam alapértékeiben, a
jogbiztonságban, a jogegyenlőségben? Az Alkotmány a totalitárius rendszerből örökölt sztálinista
alaptörvény toldozott-foldozott változata, az alapjogok nem felelnek meg az európai
alkotmányosság klasszikus kritériumainak. De a hatalom még a gyenge szakmai színvonalú
törvényeket sem tartja be, illetve nem tartatja be. Aki alkotmányos alapjoggal próbál érvelni egy
bírósági tárgyaláson, azt a bíró figyelembe se veszi, legföljebb empatikus mosollyal nyugtázza a
delikvens naivitását és hozzáfűzi: lex specialis derogat generali (az alacsonyabb szintű szabály
lerontja az általános törvényt). Vegyük például az úgynevezett médiatörvényt. Noha az
Alkotmányra hivatkozó preambulumban kifejeződő jogalkotói szándék nemes, a médiatörvény
mégis a nemzeti tömegkommunikáció Trianonja lett. A profitorientált média más nemzetek
szubkultúrájának legócskább szemetével, az egysejtűek szellemi szintjén álló műsorokkal
rombolja a társadalom értékszemléletét, a magyar és egyetemes kultúrát.
És mit tesz a törvény őre, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (dicső jogelőd: ORTT)?
Semmit. Sőt, még bíztatást is ad a jogsértő magatartáshoz például azzal, hogy nem hajtotta
végre a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, amely az RTL-el megkötött műsorszolgáltatási szerződés
felbontására vonatkozik. Következőleg a médiahatóság milyen erkölcsi alapon vár el jogkövető
magatartást a műsorszolgáltatóktól? A törvényben hiába fejeződik ki a kulturális értékeink
védelmét szolgáló jogalkotói akarat, a transznacionális érdekszférát szolgáló
tömegkommunikáció hatósági segédlettel pusztítja az évezredes magyar kultúrát, benne a
nemzeti összetartozás legfontosabb elemét, az anyanyelvünket.
3; Kulturális környezetszennyezés, a szép magyar nyelv intézményesített szintre emelt
rombolása. Kommunikációs diktatúra.
A közösségromboló helyzet kritikájához szükség van azon társadalompolitikai, jogi környezet
vizsgálatára, amely lehetővé tette, hogy a nemzeti érdekek és értékek háttérbe szoruljanak a
közoktatásban. A teljes analízis meghaladná a dolgozatom kereteit, következőleg csak a média
kártékony hatására mutatok rá, mert korunk információs társadalmában a tömegkommunikáció
döntően befolyásolja a felnövekvő generáció értékszemléletét. A közoktatás szellemiségét nem a
kulturális tárca, hanem az elektronikus média diktálja. Az európai alkotmányosság normáival
szöges ellentétben a rendszerváltoztatásként emlegetett folyamat során nem jött létre plurális,
kiegyensúlyozott médiarendszer; csupán annyi történt, hogy a totalitárius rendszer információs
monopóliumát felváltotta a transznacionális erőtér kommunikációs diktatúrája, amelyhez az
úgynevezett médiatörvény teremtette meg a jogszabályi környezetet.
A sanyarú helyzet lényege: a médiatörvény nyugodtan nevezhető a magyar jogalkotás negatív
csúcsteljesítményének Werbőczy Tripartitum-máig visszamenőleg, de ennek ellenére a világosan
kifejeződik benne az üdvözlendő jogalkotói akarat, nevezetesen a nemzeti identitás, a
hagyományaink, a kulturális értékeink védelme. Csakhogy van egy kis gyakorlati probléma: sem a

5. 5
régi sem az új médiatörvény nem ad megfelelő garanciákat a végrehajtáshoz. Az új
médiatörvény körül gerjesztett világhisztéria célja éppen az, hogy a jogi szabályozás maradjon a
nemzeti érdekeket sértő állapotban. Az összegzett következmény: a mennyiség forradalma és a
minőség bukása.
Mi történt az elmúlt húsz évben? A transznacionális erőtér által vezérelt tömegkommunikáció
szétverte a közszolgálati médiumok piaci pozícióját, és más nemzetek szubkultúrájának
legócskább szemetét állította követendő mintaként a felnövekvő generáció elé. A
kommunikáció birtoklásával megvalósított dezinformáció és megtévesztés nem új keletű, a média
közvélemény-formáló erejét már II. Rákóczi Ferenc felismerte, és a pénz, posztó mellett létrehozta
a magyar sajtó első orgánumát, a Mercurius Veridicus ex Hungaria-t. Az idegen, megszálló
hatalom által uralt szellemiség közepette volt legalább egy kommunikációs fórum, amely teret
adott a nép szavának. A hajdani Rákóczi nótában kifejeződő gondolat szemléletesen jellemzi a mai
magyar társadalom állapotát: „Vezettesd magadat szembekötve vakon, elfajult testvéridtől csinált
álutakon!”
Az idegen tulajdonosi struktúrájú média a manipuláció nagymestere, amelynek központi eleme a
színvonaltalanság. Értékközvetítés helyett értékrombolás folyik. A minőséget felváltotta a
mennyiség és a szakmai dilettantizmus. Az a műsor számíthat nagy sikerre, amely rendelkezik a
következő jellemzőkkel: alacsony intellektuális szint, gyenge szakmai színvonal, kulturális
szemét, szex és agresszivitás. Ezen központi összetevők külön is hatásosak, de egetverő nézettség
akkor lesz, ha mindegyiket egyszerre alkalmazzák. Az egysejtűek szellemi szintjén álló, műsornak
nevezett audiovizuális förmedvények silánysága nyelvrombolással párosul. Az elektronikus
médiumok széles felületen, hihetetlen hatékonysággal rombolják a legféltettebb kincsünket, a
szép magyar nyelvet, amit a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete
rezzenéstelenül néz.
Nyelvében él a nemzet – szól a szállóige (Nincs egységes álláspont, hogy ki fogalmazott eme
formában. Egyesek szerint Széchenyi, Kölcsey, Kazinczy, Kisfaludy; mások, például Grétsy tanár
úr szerint Kőváry László írt így a Székely honról című művében).
A műsorvezetők, riporterek, tudósítók többsége a magyar beszéd artikulációs bázisától,
ereszkedő dallamvezetésétől idegen, éneklő, a mondatvégeket lebegtető, rossz ritmizálású,
monoton hangsúlyozású, affektáló, gépies beszédmodort terjeszt. Az értelemzavaróan rossz
hangsúlyozást még tetőzik hibás hangképzéssel (dysphonia) is: például „a” hang helyett „e” hangot
ejtenek, ami kulturálatlan, nyegle, fülsértően kellemetlen. (Az áldatlan helyzet abszurditására
jellemző, hogy a riportalanyok többsége szebb magyarsággal beszél, mint a maga a riporter.)
Mindezt még tetőzi, hogy az utóbbi évek televíziós kommunikációjában olyan obszcén, ordenáré,
undorítóan trágár, útszéli beszéd vált uralkodóvá - különösen a hollywoodi filmek
szinkronjában - ami nemhogy az európai kultúrkörben, de még a káromkodásban jeleskedő
kocsisok körében is megrökönyödést kelt. Így aztán nem meglepő, hogy a hollywoodi „alkotások”
legfőbb jellemzője a teremtő gondolat teljes hiánya. A tömegkommunikáció értékrombolása
felér egy kulturális atomcsapással.
Mi a következmény?
Az elektronikus médiumok által gerjesztett kártékony folyamat következményeképp a magyar
gyerekek többsége részletes ismeretekkel rendelkezik arról, hogy az egysejtűek szellemi szintjén
álló hatökör popsztárok milyen márkájú bugyogóban járnak, de nem ismerik a magyar humán- és
reálkultúra értékeit. Fogalmuk sincs arról, hogy kicsoda: Bihari János, Erkel Ferenc, Dohnányi
Ernő, Kadosa Pál, Doráti Antal, Cziffra György, Heltai Gáspár, Balassi Bálint, Tömörkény István,
Tamási Áron, Vass Albert, Szabó Dezső, Apponyi Albert, Prohászka Ottokár, Wesselényi Miklós,
Bercsényi Miklós, Bulcsú horka, Görgey Arthur, Andrássy Gyula, Bolyai János, Eötvös József,

6. 6
Gábor Dénes, Bay Zoltán, Puskás Tivadar, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Wigner Jenő…és így
tovább.
Megkérdeztem iskolás gyerekeket, hogyan látják a hazájukat és a saját sorsukat az európai
erőtérben, mire büszkék, milyen értékekkel gazdagította a magyarság az egyetemes kultúrát,
indikációként megemlítettem kiemelkedő személyiségeket is. A gyerekek kívülről fújják a
kereskedelmi rádiók betondöngölő zenéjét üvöltöző popsztárok nevét, de nem ismerik a hihetetlen
gazdagságú magyar népzenét, amelyet egyébként az egész világ csodál. Jellemző módon az
általam megkérdezett gyerekek közül senki nem tudta megmondani, hogy ki írta a Szózat zenéjét
és nem ismerték a Kossuth rádió esti meséje előtt felhangzó Csillagok, csillagok szépen
ragyogjatok című gyönyörű népdalunkat sem. Néhányan hallottak valamit híres magyar
személyiségekről, akik jelentősen gazdagították az egyetemes kultúrát, de a jellemző a következő
elképesztő reakció volt:
„Köszi a kérdést, de bocsi, Bartók, Kodály, Széchenyi, Hunyadi, Bolyai meg ilyen emberek tök
cikik. Nem a középkorban élünk. Én mindent utálok, ami magyar.” – mondta egy „modern”
magyar gyerek, a transznacionális média által manipulált szolganemzet polgára, majd előkapta az
iPhone-ját, benyomott rajta egy betondöngölő angol zenét és elviharzott az apja Yamahájával.
Itt tart ma a közoktatás-politika Bartók, Kodály és Klebelsberg Kunó országában. A gyerekek
szégyellik a saját kultúrájukat és más nemzetek szubkultúráját majmolják. No és miért? Azért,
mert a globalizációban érdekelt tömegkommunikáció olyan idegen szellemi környezetet
teremtett, amelybe a magyar kultúra nem fér bele.
Szép kis jövő előtt áll az ezeréves Magyarország, ha a felnövekvő generáció ilyen identitástudattal
rendelkezik. No és az individuum? Maga a gyerek milyen személyiségstabilitással, jövőképpel
rendelkezhet, ha nem ismeri a múltját, a származását, a gyökereit, nem becsüli a kultúrát, a
közösséget (nemzetet), amelyben él? Mi az a talapzat, amire a jövőjét építi? Az idegen
szubkultúrát dicsőítő, gyökértelen liberalizmus?
Természetesen nem a gyerek hibás, hanem a demokratikus jogállam hatalmi ágai - különösen
a végrehajtó hatalom -, amelyek példátlan erkölcsi, szellemi, kulturális, pszichés válságba
sodorták az országot, amely siralmas környezetben az ifjú a saját értékeit, érdekeit sem ismeri fel.
A kulturális tárca képtelen prezentálni egy koordinátarendszert, amelyben a felnövekvő
generáció elhelyezheti magát: honnan jött, hol van, hová megy.
A tömegkommunikáció - különösen a televízió - olyan erős szellemi, kulturális, erkölcsi hatás,
amit még a legjobb szándékú nemzeti közoktatás sem tud ellensúlyozni. Pláne ha még a szándék is
hiányzik, amint a nemzeti önbecsülésünket aláaknázó „hivatalos történelemszemlélet”
manifesztálja. A kultúránk, a történelmünk, a néprajzi, népzenei hagyományaink
nyomelemekben jelennek meg a televízióban. Még a Csermanek „akasztó” János féle
proletárdiktatúrában is voltak filmek, tévéjátékok, amelyek a kulturális örökség, a nemzeti lét
kérdéseivel foglalkoztak, amelyek felkeltették a gyerekek érdeklődését, hogy bővebb ismereteket
szerezzenek a nemzetről, mint közösségről, amelyben élnek. Ráadásul ezek a művek színvonalasak
voltak. Most semmi nincs. Illetve van: a hollywoodi audiovizuális gépezet legsilányabb
„alkotásai” árasztják el a magyar társadalmat. Ha nem tükröződik a nemzeti jelleg a magyar
médiában, akkor mi a különbség Magyarország és egy másik ország között? Semmi. A keresztény
kultúrkörben nevelkedett magyar ember már nem érzi magát otthon a saját hazájában.
Németh László szavaival: „Úristen, én nem vagyok otthon!”
Mondok egy szemléletes példát, amely az elektronikus médiumok zenei programján keresztül
tükrözi a nemzeti karaktert. A televíziós munkám során bejártam a fél világot Londontól Dél-
Amerikán át Japánig bezárólag, és mindenhol azt tapasztaltam, hogy a rádió és a televízió zenei

7. 7
programját a nemzeti jelleg határozza meg. Következőleg nyelvismeret nélkül, csupán a zenéből
percek alatt felismerhető, hogy melyik országban van az ember. Nálunk azonban órákig hegyezheti
a fülét az idegen, az elektronikus médiumok zenei összeállításából soha nem jön rá, hogy Bartók
és Kodály országában van.
A korszellemet nem az évezredes történelmünkre, kultúránkra építkező nemzeti érzület, hanem a
transznacionális média diktálja. A tömegkommunikáció kiegyensúlyozatlan tulajdonosi
struktúrájából következő liberális hegemónia következményeként az ezeréves Magyarország
fennmaradásában hozzávetőlegesen nulla szerepet játszott liberalizmus a közgondolkodás
vezérfonalává vált. Természetesen nem Széchenyi, Deák, Eötvös, Kossuth nemzeti
liberalizmusáról van szó, amellyel összemossák a mostani nemzetrontó pszeudo-liberalizmust. A
liberalizmusnak eredetileg abban volt óriási jelentősége, hogy jogállami alapokra helyezte az
autokrata rendszereket, amely folyamat a XIX. század végére befejeződött. Korukban a
demokratikus jogállam mindenki számára biztosítja azokat a szabadságjogokat, ami a liberalizmus
fő értéke. Következőleg a liberalizmus, mint önálló politikai irányvonal értelmetlenné vált a
modern polgári demokráciákban. A jogegyenlőség alkotmányos garanciájának égisze alatt mit
akarnak bizonytani a liberálisok? Orwelltől plagizálnak: mindenki egyenlő, de a liberálisok még
egyenlőbbek. Ezek szerint őket, a pszeudoliberálisokat kell követni.
4; Médiavezérelt szolganemzet. A nemzeti érdek fölé emelt „orwelli liberalizmus”
Milyen érdek fűződik a nemzetrontó folyamathoz? A klasszikus demokrácia-felfogással
összeférhetetlen, hogy egy törpe minoritás döntően befolyásolja a többség eszmerendszerét,
értékszemléletét. Az „orwelli liberalizmusnak”, a zabolátlan szabadelvűségnek az lett a
tragikus következménye, hogy az elmúlt húsz évben az identitástudat, a nemzeti önbecsülés,
a magyar történelmi, kulturális örökség tökéletesen háttérbe szorult a médiavezérelt
közgondolkodásban és közoktatásban. Az elsődleges ok a tisztességtelen piaci versenyhelyzet,
illetve a tömegkommunikáció tulajdonosi szerkezetének radikális megváltozásában keresendő. A
magyar médiapiacon az idegen tulajdonú kereskedelmi televíziók dominanciája mellett a Magyar
Televízió és a többi közszolgálati médium marginális szereplő. A totalitárius rendszer
proletárdiktatúrájának információs monopóliumát felváltotta transznacionális erőtér
kommunikációs diktatúrája. Szó sincs pluralizmusról, esélyegyenlőségről, objektivitásról. A
túlreprezentált liberális erők árnyékában a különböző társadalmi csoportok korántsem kapnak
azonos esélyeket a tömegkommunikációs eszköztár használatában, beleértve a nemzeti tulajdonban
lévő frekvenciakészletet is. A profitorientált kereskedelmi médiumok a szó szoros értelmében
meghatározzák a felnövekvő generáció értékrendjét, a szellemiséget, a követendő erkölcsi
normát. A tulajdonosi szerkezetből eredő hátrányt még súlyosbítja a keresztény-konzervatív
értékrendet valló médiastratégák amatőrizmusa.
Az ORTT jogutódja, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság pediglen hagyja eszkalálódni az
értékromboló folyamatot ahelyett, hogy pozitív diszkriminációt alkalmazna a jogalkotói
akarat teljesítése érdekében. Súlyos felelősség terheli végrehajtó hatalmat és a médiahatóságot,
mert 20 éven át nem teljesítette a törvényben előírt, a nemzeti érdek védelmére vonatkozó
kötelezettségét.
Bezzeg a liberális ellenzék! Képtelenek úriember módjára tudomásul venni, hogy a választói
akarat beledöngölte őket az agyagba. Minő pech! De hát Churchill is megmondta: a demokrácia
nem jó dolog, de nincs nála jobb. Posztkommunista neoliberálisokra szabott demokrácia pedig
sosem volt és vélhetően nem is lesz soha. A civilizált országokban szokásos erkölcsi normákkal
szöges ellentétben áll, hogy a bolsevik taktikai hagyományokat követő liberális ellenzék hátba
támadja a példátlanul széles társadalmi felhatalmazást kapott kormányt és kormányfőt a
nemzetközi színtéren az új médiatörvény ürügyén. Gondolják: demokrácia ide demokrácia oda,

8. 8
az mégiscsak tűrhetetlen, hogy az ezeréves keresztény Magyarországon meginogjon a liberális
hegemónia. Ámde fölösleges a nagy riadalom. A régihez hasonlóan az új médiatörvényben sem
fog érvényesülni a vezérelv, nevezetesen a nemzeti identitás megőrzése, a kulturális
értékközvetítés, a tárgyilagosság, a sokszínűség és szakszerűség, mert nincsenek megfelelő
garanciák a megvalósításhoz.
Az Európai Unió különféle bizottságai miért nem ezzel, a húsz éve tartó kártékony folyamattal
foglalkoznak? A médiapiac tulajdonosi szerkezetének kiegyensúlyozatlanságából eredő
manipulatív tájékoztatás, a dezinformáció, a magyar kultúrát háttérbe szorító idegen
szubkultúra nemcsak a nemzeti érdekeket sérti, hanem ellentétes a régiók sokszínűségének
megőrzésére vonatkozó uniós direktívákkal is. Az uniós köröket azonban érdekes módon nem
aggasztja az értékromboló folyamat. Lényegtelen továbbá a liberálisokért könnybe lábadt
szemekkel aggódó EU notabilitások számára az is, hogy a kisebbségi sorsban sínylődő milliós
magyarság nem használhatja szabadon az anyanyelvét. Ellenben a liberálisok által generált
áldemokratikus hisztéria az igen, az már fölöttébb drámai. Ha ez így megy tovább, könnyen
kiderülhet, hogy az Európai Unió azért szerepel harmatgyengén a világgazdaságban, mert a
magyar médiatörvény aláaknázta a versenyképességét.
5; A pszeudoliberálisok nemtelen támadása a nemzetközi színtéren
Ha a médiatörvény egyes rendelkezései nem felelnek meg az uniós direktíváknak, akkor ki kell
javítani azokat. Ugyanis a Magyar Köztársaság kötelezettséget vállalt, hogy a jogszabályok
megfeleljenek az Európai Unió jogának, de ez nem politikai, hanem szakmai kérdés. A nemzetközi
színtéren azonban nem szakmai vita zajlik, hanem a magyar nemzeti önbecsülést sértő, az
európai kultúrkör viselkedési normáival összeférhetetlen, bárdolatlan hőbörgés folyik, amit a
pszeudoliberálisok generáltak. No persze, ismerős a tisztességtelen taktika. Miközben más
országok választott vezetői belül vitáznak, de kifelé egységet mutatnak, a destruktív liberális
ellenzék képtelen szabadulni a kommunista erkölcsi örökségtől, amelyhez hűen hátba
támadja a saját országát a nemzetközi porondon. A liberálisok retorikailag a végrehajtó
hatalom első tisztségviselőjét, Orbán Viktor miniszterelnököt támadják, de tartalmilag a
demokrácia intézményei elleni támadásról van szó.
Azt már megszokhattuk, hogy az egyébként kitűnően képzett liberális körök jogtudományi
ismeretei hirtelen szelektívvé válnak, amikor az egyéni érdekeiket a nemzeti érdekek fölé
akarják emelni. De Orbán Viktor miniszterelnök úr, Martonyi János külügyminiszter, vagy
bármelyik kormánytag milyen jogon ígéri meg, hogy módosítják a médiatörvényt? Talán
rendelkeznek az okkult tudományok tárgykörébe tartozó jövőbelátás képességével?
Különben honnan tudja a kormányfő, hogy a Parlament meg fogja szavazni a médiatörvény
módosítását? Esetleg az újdonsült magyar demokrácia csupán virtuális jogállam? A kormányfő
nem arra kapott felhatalmazást, hogy hajlongjon az Európai Unió notabilitásai előtt - mint
annak idején Ferenc Jóska térdre rogyva, kézcsók közepette hajlongott Miklós cár előtt a
’48-as szabadságharcunk leverése dolgában - hanem arra, hogy végrehajtsa a választói
akaratot. A képviseleti demokráciára épülő alkotmányos jogállamban pediglen az a szokás, hogy
a választói akaratot kifejező törvényeket nem a Kormány hozza, hanem a legitim Országgyűlés. A
Parlament és a Kormány feladata elég világosan benne van a mindenki által könnyen hozzáférhető
Alkotmányban, ami kétségtelenül a sztálinista alaptörvény toldozott-foldozott változata, de
érvényben van. A polgári demokrácia intézményrendszerében a Kormány nem felettes, hanem
közszolgálatot teljesítő szerv: végrehajtja a jogalkotói akaratot. Következőleg szíveskedjen
betartani a népszuverenitást megtestesítő Országgyűlés rendelkezéseit, ellenkező esetben súlyos
alkotmánysértést követ el, aminek a jogkövetkezménye bizalmatlansági indítvány benyújtása
lehet.

9. 9
Ha a hatalmi ágak külső nyomásnak engedelmeskedve egyetlen sort változtatnak a
médiatörvényen, akkor pert fogok indítani a Magyar Állam ellen a Társadalmi szerződés
megszegése miatt (Rousseau).
A liberálisok is ott voltak az ország házában, véleményt formáltak, kritizáltak, szavaztak,
vesztettek. A vereséget azonban képtelenek úriember módjára elviselni, következőleg a liberális
hadvezetés nemtelen támadást indít a demokrácia legfontosabb szerve, a népszuverenitást
megtestesítő Országgyűlés ellen. Ugyanis retorikailag hiába a kormányfőt jelölik meg a támadás
célpontjaként - amihez természetesen joguk van - tartalmilag az elfogadott törvényt, azaz a
jogalkotót támadják. Ezek szerint a liberális hadvezetésnek nem tetszik a parlamentáris
demokrácia, ha nem ők uralkodnak. Mit lehet tenni? A társadalmat nem lehet leváltani.
Tömeges öngyilkossági hullám sem várható. A liberális stratégák egyelőre kénytelenek tudomásul
venni, hogy a parasztsággal szövetséges munkásosztály proletárdiktatúrája fölött eljárt az idő,
amikor a péklegények megmondták az egyetemi tanároknak, hogy mihez tartsák magukat, ha nem
akarnak akasztófára kerülni. De óva intem a liberálisokat attól, hogy letargiába zuhanjanak. A
polgári demokrácia szabályai szerint semmi akadálya nincs, hogy a kitűnően képzett
médiastratégáik az internacionalista testvériség égisze alatt a nagy tanító, Kun Béla módjára
szórják a világmegváltó téziseiket a nép közé. A híres szürkeállományukat bevetve a következő
választásokon újfent utat mutathatnak a mucsai provincializmus gödrébe süppedt magyar
társadalomnak. Az istenadta nép majd kiemelkedik a sötétségből és üdvrivalgások közepette ismét
a liberálisokra szavaz. Való igaz, némi aggodalomra ad okot, hogy a győzelem esélye
aszimptotikus jelleggel konvergál a nullához. De hátha!
6; Cui prodest? A választópolgárok megbízást adtak a nemzeti vagyon elherdálására?
A kiegyensúlyozatlan médiahelyzet félelmetesen hasonlít Magyarország beszűkült
mozgásteréhez, amelyben a választópolgárok akaratát képviselni köteles végrehajtó hatalom
a transznacionális erőtér vazallusaként működik. Az országban zajló folyamatokat nem a
kormány, hanem a GDP elsöprő hányadát produkáló idegen hatalmi szféra diktálja. A
kormány pedig megpróbál a diktátumnak megfelelni, abban a szűk mederben lavíroz, amit az
idegenek (Szt. István szerint: „jövevények”) kijelöltek neki. Úgy látszik, nekünk ötszáz éve mindig
szolgálnunk kell valakit: hol az oszmán birodalmat, hol a Habsburgokat, hol a nemzeti
szocializmust, hol a bolsevizmust, most meg a globalizmus előtt hajlongunk. Ámbátor a 150 évig
regnáló törökökkel egész jól megvoltunk, talán azért, mert nem iktatták törvénybe, hogy
szeretni kell a megszállókat megbonthatatlan barátsággal az idők végezetéig. A magyarság
szeret mindenkit, csak saját magát nem!
A legnagyobb magyar, Széchenyi István szerint: Magyarország nem volt, hanem lesz. Most azt
mondaná: Magyarország nincs. Eladtuk a szeretetteljes új barátainknak! Precízebben: a
választópolgárok bizalmával visszaélő politikai hatalom elherdálta. A korifeusok még tapsoltak is
az isteni tőke diadalához. A nemzeti érdekek védelméért felelős ügyészség pedig ölbe tett
kézzel nézte az irritálóan aránytalan és tisztességtelen privatizációs szerződések megkötését,
amivel legalizálta az intézményesített rablást. Idegen kézbe kerültek a stratégiai fontosságú
ágazatok: hírközlés, földfelszíni frekvenciák, energiaellátás, vízellátás, élelmiszeripar,
kereskedelem, mezőgazdaság és most jön a magyar föld kisajátítása. A totalitárius rendszerrel
jogfolytonosságot vállalt Magyar Köztársaság 22 milliárd dollár államadósságot örökölt az
ősbolsevik pénzügyi zseni, Fekete János közreműködésével. Ráadásul az összeget a reform-
kommunista Németh Miklós jelentette be, de a felelősök nem igazolták semmivel az
adósságállomány összetételét. Az Antall-kormány kötelezettséget vállalt a visszafizetésre, holott
abban a történelmi helyzetben semmi nem kötelezte erre, hiszen az illegitim rendszer, a diktatúra
törvénysértő módon keletkeztetett anyagi terhe semmis. Lehetőség lett volna leírni az adósság jó

10. 10
részét a lengyelekhez hasonlóan. Antall József miniszterelnök úr azonban hallani sem akart
ilyesmiről mondván, Magyarország megmutatja Európának, hogy micsoda erőtartalékokkal
rendelkezik. Megmutattuk!
A nemzeti vagyon privatizációs sikerként aposztrofált elkótyavetyélésének alapvető célja volt a
megváltónak tekintett nyugati tőke beáramlása és a hitelállomány kifizetése. Ezzel szemben mi
történt? A privatizációból származó bevétel eltűnt, az adósságállomány pedig többszörösére, cirka
110 milliárd dollárra nőtt (21.500 ezer milliárd forint), aminek a visszafizetése közgazdasági
képtelenség. Ilyen súlyos teher szolgasorba taszítja a jövő nemzedéket, gyakorlatilag
megszünteti a méltó élet feltételeit, ami alapvető emberi jogokat sért.
7; Beszűkült mozgástér. Idegen érdekek szolgálata
Mit is művelt a félistenként imádott tőke? A befektetők kioktatták a politikusainkat: a
transznacionális tőke nem jótékony szamaritánus, esze ágában sincs segítséget nyújtani;
ellenben elemi érdeke, hogy likvidálja a magyar gazdaság versenyképes egységeit, hogy saját
maga számára piacot teremtsen. A magyar politikai erők pedig csak néztek, mint Jocó a
moziban, ahogy a nemzetközi érdekszféra szétverte például a mezőgazdaságot, holott köztudott,
hogy Magyarország Európa éléskamrája volt a kiemelkedő minőségű produktumaival. Az
eredmény? A klimatikus viszonyainkhoz alkalmazkodó őshonos gyümölcsfajtákat, növényeket,
kiváló termékeket felváltották a silány minőségű, génmanipulált vacakok, amelyeket a TESCO, az
Auchan és a többi multinacionális gengszter erőltet az országra, miközben gyakorlatilag
felszámolták a magyar élelmiszeripart és kereskedelmet.
A valaha önellátó magyar gazdaság totális függőségbe került, ami óhatatlanul a magyar polgár
kiszolgáltatottságát eredményezte. A sanyarú helyzetet súlyosbítja a speciális bankrendszer, amely
természetesen nem a lakosságot, hanem a transznacionális erőteret támogatja. A kiszolgáltatottság
egyik központi oka a betéti és hitelkamatok közötti óriási különbség, amelyből eredően a
Magyarországon működő bankok mérlegfőösszegéhez viszonyított nyeresége háromszoros a
nemzeti érdekeiket előtérbe helyező EU tagállamokhoz képest. A transznacionális köröket
szolgáló monetáris politika következtében az úgynevezett GDP (nemzeti össztermék) döntő
többségét a transznacionális cégek produkálják, következőleg a végrehajtó hatalom mozgástere
beszűkült: a kormány azt csinál, amit a multi diktál.
A globális érdekszféra egyetlen kardcsapás nélkül megszerezte az ezeréves örökségünket,
amelynek megőrzéséért évszázadokon át hazafiak vére hullott. Az úgynevezett privatizációs
folyamatban elegánsabb háború zajlott: a bálványozott tőkés oligarchia bement a bankba és
megvette az országot közhatalmi segédlettel. Példaként említem a maoizmusból jelesre
vizsgázott vezéregyéniséget, Demszky Gábort, aki ultraliberális könnyedséggel odalökte a
Fővárosi Vízművek management jogait a nemzetközi botrányokban élenjáró Suez Environnement
nevezetű francia cégnek. A Global Exchange jogvédő szervezet az emberi jogokat legjobban
megsértő cégek közé sorolta a Suez-t, Bolíviából pedig úgy dobták ki őket, hogy a kezük lába sem
érte a földet. Mi azonban nem vagyunk ennyire önérzetesek, a magyar virtus már a múlté,
Magyarország bárányka népe manapság azt is eltűri, hogy fát vágjanak a hátán.
Következőleg a szép új időkben a trianoni hóhérok, a békaevő franciák mondják meg a
földönfutó magyaroknak, hogy milyen feltételekkel ihatják meg a saját vizüket. Sajnálhatják a
franciák, hogy a neoliberális vezér történelmi távlatokban is rettenetes hosszúságú regnálása
befejeződött, és nem volt lehetősége arra, hogy a Duna vizén kívül küldjön néhány kombino
villamost is ajándékba, hogy megsegítse a nyomorgó francia népet. Mindenesetre nem szép dolog,
hogy az internacionalista testvériség építésében jeleskedő Demszky úr nem részesült méltó
elismerésben, holott a Szovjetunió ötszörös hőse szintű kitüntetés igazán kijárt volna neki.

11. 11
8; A zsidó kultúra, a bőgatya meg a fütyülős barack kapcsolata
Surányi György dicső bankelnök sem akart lemaradni a nemzeti vagyon elherdálása című
versenyben és villámgyorsan eladta a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét, nehogy a forintnak
maradjon valami kis fedezete. Ráadásul bagóért. Ez már Antall József miniszterelnök úrnak is sok
volt, és nagy nehezen, szinte bocsánatot kérve az internacionalista monetáris oligarchiától
leváltotta Surányi bankvezér urat. (Zárójelben jegyzem meg: vannak országok, ahol a
nemzetellenes cselekedetekért bíróság elé állítják a delikvenseket és kivégzik őket.) A hazai
neoliberális aknamunkával összhangban a nemzetközi folyamatok is remekül alakultak. Simon
Peresz izraeli államfő ismertette a világgal: A tehetségünknek, kapcsolatainknak,
dinamizmusunknak köszönhetően ott vagyunk mindenütt. Sikert, sikerre halmozunk. Felvásároljuk
Manhattant, Magyarországot, Romániát és Lengyelországot. Ahogy látom, nincsenek gondjaink.
Igazán megnyugtató ez a világméretű siker. A magyar társadalom Landeszmann György főrabbi
úrtól is megkapta a beosztását. Főrabbi úr a híres interjújában kristálytisztán felvilágosította a
magyar társadalmat arról, hogy valójában mit is ér az ezer éves történelme és kultúrája, továbbá
utat mutatott, mihez tartsa magát Magyarország a külső erők által irányított globális színtéren:
„Ha kivonnánk a zsidó kultúrát a magyar kultúrából, akkor nem maradna más csak a bőgatya meg
a fütyülős barack.”
Ezek szerint, ha a szerencsétlen, tudatlan, bőgatyás magyarság valaha kikecmereg a katasztrofális
válságból, akkor azt az agilis zsidóságnak köszönheti. A kérdés csupán: milyen Magyarország lesz
az? Valami majd lesz, amit talán Magyarországnak hívnak, és esetleg beszélnek valami elfajzott
magyar nyelvet, de ott már nem a múlt dicsőségébe süppedt, megújulásra képtelen, tehetetlenkedő
kereszténység lesz a meghatározó szellemi erő. Az utókor majd nyugtatathatja magát azzal, hogy a
zsidó-keresztény kultúrkör egy tőről fakad. Amint Churchill, I. István is felfogta, hogy vér és
veríték, keserű áldozatok nélkül nem lehet közösséget, azaz nemzetet építeni. És megtartani
sem. I. István tűzzel, vassal kiirtotta a fél országot, majd szentté avatták, és a szellemi, erkölcsi
öröksége ezer éven át megtartott bennünket. Korunk szárnyaszegett, bénult keresztény egyháza
azonban méltatlan Szent István örökségéhez, mert enerváltan küzd a lélek épüléséért és alig tesz
valamit az erkölcsi romlás ellen.
9; Merjünk kicsik lenni?
A fenti példák szerinti elegáns módszerekkel kótyavetyéltük el őseink örökségét, gúny tárgyává
tettük a nemzeti önbecsülésünket, lekezeltük a kulturális értékeinket, önként sodortuk
szolgasorba a kiváló természeti és humán erőforrásokkal rendelkező Magyarországot. Miért?
Merjünk kicsik lenni?- mondják a posztkommunista korifeusok. Legyenek csak ők olyan kicsik,
amennyire társadalompolitikailag lehetséges, de Magyarországot hagyják békén!
Miből származik ez a világon egyedülálló önértékelési zavar? A bukásában is felemelő 1848-as
szabadságharc után a Habsburgok átvették a Magyar Tudományos Akadémia irányítását, amelynek
keretében az alávetettség, a jelentéktelenség érzetét sulykolták a leigázott nemzetbe. A totalitárius
rendszer sztálinista bérencei ugyanezt a nemzeti identitást aláaknázó történelemszemléletet
erőltették egy generáción át, ami a rendszerváltozás óta semmit nem változott. Sőt,
intézményesített szintre emelve rombolóbb, mint valaha. Miközben az államisága 17.
születésnapját ünneplő Szlovákia a magyar kisebbséget sújtó nyelvtörvénnyel védi a saját
kultúráját, más országok pediglen a népmesék fantáziavilágát is túlszárnyaló 2000 éves
történelmet írnak maguknak (holott a XIX. századig még nyelvük sem volt), a magyar
történészek és politikusuk kishitűséget táplálnak a polgárok fejébe hatalmas igyekezettel.

12. 12
Ha valaki büszke a magyarságára, amit jelképekkel is kifejez, például nemzeti trikolórt tűz a háza
homlokzatára, magyar címert ragaszt az autójára, akkor azonnal rásütik a szokásos kirekesztő,
antiszemita, nacionalista és hasonló bélyegeket.
A minden nációt befogadó magyarok nacionalisták? Csakugyan? Akkor a fél világot gyarmatosító
angolok, franciák és a militáns hajlamú amerikaiak micsodák? Ha valaki járja a világot, akkor
tapasztalhatja, hogy például a kétszáz éves történelmére oly büszke Amerikai Egyesült
Államokban még a zöldséges bódé tetején is nemzeti zászló lobog. Ami pedig a franciákat illeti,
náluk nagyobb nacionalistákat még nem hordott a föld a hátán amióta a magyarok által a
„kalandozó hadjáratok” során rendszeresen megleckéztetett és széthullott Frank Birodalom nyugati
részéből kialakult Franciaország. Nekünk viszont minden megaláztatást el kell tűrnünk, nálunk a
magyarság értékeinek a lekezelésére buzdít a kozmopolita korszellemet diktáló
tömegkommunikáció. Sikkessé vált az idegen szubkultúra majmolása. Ciki magyarnak lenni
Magyarországon. A felnövekvő generáció joggal csodálkozik: ez a szerencsétlennek beállított
magyarság egyáltalán hogyan tudott meglenni ezer éven át a Kárpát-medencében a
csodálatos Nyugat gyámolító segítsége nélkül.
10; A fogyasztói társadalmat vezérlő transznacionális erőtér rögeszméje: forszírozott
fejlődés
A politikusaink szerint a válságot a profitorientált erőtér által vezérelt fogyasztói társadalom
forszírozott fejlődése fogja megoldani. Valóban így lesz? Aligha. Ideje revideálni a
megkövesedett nézeteket, mert a válság minden bizonnyal mélyülni fog. A világmegváltó
tőkének kettős kontradikcióval kell szembenéznie. Az egyik: Frank Drake és más tudósok
véleménye szerint legföljebb egy százalék a valószínűsége annak, hogy a technológia
exponenciális jellegű fejlődésével egyetemben az emberiség nem pusztítja el önmagát és a
környezetét. Ezen egy százalékon belül lehet ügyködni, ami nem valami fényes kilátás. A homo
sapiens az egyetlen élőlény a Föld nevű bolygón, amely hatalomvágyból pusztítja a saját
nemét és nem él harmóniában a természettel, sőt más élőlények életterével is garázdálkodik,
amihez abszolút nincs joga. Az ökológiai rendszer rombolása és a természeti erőforrások
kizsigerelése megszünteti a fenntartható fejlődés elemi materiális és energia feltételeit.
Ráadásul a fosszilis energiaforrások felhasználásáról és a természet pusztításáról a leggazdagabb
társadalmi réteg, a Föld népességének mindössze egy százaléka dönt, méghozzá önkényesen. Az
Amerikai Egyesült Államok például nem hajlandó aláírni a környezetszennyezés visszaszorításáról
szóló nemzetközi egyezményeket.
Tegyük fel, a tudomány új energiaforrásokat fedez fel és akkor hurrá, a termelésnövekedés felső
határa a csillagos ég, amint a nagy kommunista tanító, Rákosi elvtárs is világosan megmondta.
Ilyen széles ívű gondolatokat csak a fergeteges elméjű Lenin tudott túlszárnyalni, aki közgazdasági
útmutatást adott a népének a birodalomépítés főszabályáról: „Film plusz villamosítás egyenlő
szovjethatalom”.
Ezekkel a korszakalkotó tézisekkel csupán egyetlen aprócska probléma van, amit a cezaromániás
politikusok is kénytelenek tudomásul venni, ha tetszik, ha nem. A tudomány jelenlegi állása szerint
az energia megmaradás törvénye még érvényben van, következőleg a termelés növekedése
óhatatlanul hőtermeléssel jár. A termelt hő mennyisége a jelenlegi exponenciális jellegű fejlődés
szerint 100 éven belül olyan mértékű lenne, hogy felizzana a bolygónk. Hivatkozhatnék Stephen
Hawking, Roger Penrose, Gábor Dénes, Teller Ede és más kiváló tudósokra, de nem
szükséges, mert gimnáziumi szintű ismeretekkel is könnyedén belátható a folyamat fizikai
következménye. Mivel az izzó Föld nem valami kellemes hely a fehérjemolekulák, a szénalapú
élet számára, a profitorientált felfogás szerinti fejlődés zsákutca.

13. 13
A kontradikció másik eleme közgazdasági: a technológia robbanásszerű fejlődésével
egyetemben nő a termelés hatékonysága és volumene, következőleg nő a kínálat, a kereslet
viszont óhatatlanul csökken. Miért? Azért, mert a technológia fejlődésével párhuzamosan egyre
kevesebb munkaerőre lesz szükség, hiszen az automatizáció, a kibernetika alkalmazása helyettesíti
az emberi munkát. Akkor viszont ki veszi meg az előállított többlettermékeket? A gyenge
vásárlóerejű munkanélküliek? Ehhez még súlyos társadalomlélektani következmény is járul:
leértékelődik a biológiai ember szerepe a robotokkal szemben. A robot olcsóbb, jobb, precízebb,
megbízhatóbb, teherbíróbb, hatékonyabb. Ha a technológiára épülő fejlődés istenítése így megy
tovább, megfordul a tudományos haladás eredeti célja: az elidegenedő, virtuális valóság
világában megszűnik az ember és a természet közötti kapcsolat, az ember és ember közötti analóg
kommunikáció. Végül óhatatlanul bekövetkezik a Summa Technology (Staniszlaw Lem)
próféciája, a csodálatosan fejlett digitális világ. Annyira fejlett, hogy felesleges benne az
ember.
11; Súlyos értékválság
Miközben az úgynevezett harmadik világ legnagyobb gondja a demográfiai robbanás, nálunk
demográfiai katasztrófa fenyeget. Amint a bevezetőben jeleztem a pszeudoliberális ideológia
legkártékonyabb társadalmi hatása a súlyos morális válság, amely immáron a nemzeti lét
alapvető sejtét a családot támadja. A KSH adatai szerint az utóbbi tíz évben 35%-al csökkent a
születések száma, és az úgynevezett rendszerváltoztatás óta eltelt időszak alatt több mint félmillió
fővel csökkent a teljes magyar népesség lélekszáma. Ráadásul a lelkületükben magyar érzelmű
emberek is menekülnek a karakterét vesztett, a kozmopolita globalizáció mocsarába süllyedt
Magyarországról.
Kiváló képességű magyar emberek, fiatal tudósok hagyják el egzisztenciális bizonytalanság,
a megfelelő munkafeltételek hiánya miatt az országot és gazdagítanak idegen nemzeteket. A
külföldre távozott számos tudós közül büszkeséggel említem gyerekkori barátomat, az Amerikai
Egyesült Államokban élő Dr. Buzsáki Györgyöt, aki éppen most kapott nemzetközi elismerést
(The Brain Prize) az agykutatás területén nyújtott kimagasló eredményeiért a dániai Grete
Lundbeck Európai Agykutatási Alapítványtól. Velem egyetemben Buzsáki Gyuri sem rajongott a
totalitárius rendszerért, amit a hatalom enyhén szólva nem nézett jó szemmel. New Jersey-ben
azonban megbecsülték a tehetségét, tanszéket kapott, és most óriási pénzen visszavásárolhatjuk
azokat az értékeket, amelyeket Dr. Buzsáki és más magyar kiválóságok állítottak elő.
Magyarország nem engedheti meg magának ezt a luxust! Elfogadhatatlan, hogy a keresztény
magyar ember nagyobb biztonságban érezze magát külföldön, mint a saját közösségében. A jó
magyar embereket vissza kell hozni! Bármi áron!
12; Mi kell még, hogy észhez térjen Magyarország? Nekünk Mohács kell!
Mi kell még ahhoz, hogy a magyarság kilábaljon a bénultságából?
Nekünk Mohács kell – mondja Ady. A rendszerváltozás neoliberális korifeusai az akkori nemzeti
tragédiát is túlszárnyalták. Mohács után még volt remény. Most remény sincs. Most a polgári
demokrácia égisze alatt sunyi, alattomos diktatúra van. Magyarország elvesztette a nemzeti
identitását és gyakorlatilag a szuverenitását is. Médiavezérelt szolganemzet lettünk. Idegen
érdekeket szolgálunk. Belesüppedtünk az integrációs folyamatnak nevezett globális masszába,
amely elnyeli a nemzeti sajátosságokat, az erőforrásainkat felemészti, miközben vészesen
fogy a népesség. Ez volt a cél, amikor beléptünk az Európai Unióba? Nyilván nem. A
kínkeservesen összetákolt Európai Unió eredeti célja az intézményrendszer egységesítése, ami
egyáltalán nem azonos a globalizációval. Sőt, éppen ellenkezőleg: az integrálódó Európa
vezérelve a régiók identitásának a megőrzése, mivel Európa értékét az évezredes kulturális

14. 14
öröksége és sokszínűsége jelenti. Legalábbis mi európaiak erre szoktunk hivatkozni, más hatalmi
tényezők meg mosolyognak rajta Pontosabban: a hasukat fogják a röhögéstől. Példának okáért az
amerikai hadügyminiszter (precízen: védelmi miniszter), Donald Ramsfeld kerek-perec
kioktatta a szerinte döntésképtelen, ósdi, kőbalta merevségű Európát, amikor nem mutatott
egységet Irak lerohanása dolgában.
Ámde manapság nem ildomos euro szkeptikusnak lenni. Az integráció valóban üdvözítő lehet,
mert fokozhatja Európa versenyképességét, amiből elméletileg Magyarország is profitálhat.
Nem véletlenül használtam a feltételes módot, mert a teóriával szemben a tények azt mutatják,
hogy integráció ide, integráció oda, Európa pozíciója egyre gyengül a világgazdasági
folyamatokban. Mindenesetre árgus szemekkel figyelhetjük a csodát, miszerint harmonikus
egység jön létre abban az Európában, amelyet a történelme folyamán nemhogy érdekazonosság, de
mindig széttagoltság, antagonisztikus ellentétek jellemeztek. A mostani hirtelen harmónia
megvalósulásának azonban van valószínűsége: hozzávetőlegesen annyi, mint az, hogy Mózes
népe előtt megnyílt a Vörös-tenger. Mivel megszenvedtük már a múltat s jövendőt, igazán kijár
nekünk egy csekélyke isteni protekció annál is inkább, mert mi is Isten kiválasztott népe vagyunk
Góg és Magóg nyomán
A nagyhatalmak az utóbbi ötszáz évben nem engedték meg a stratégiai ütközőzónában
elhelyezkedő Magyarországnak, hogy szuverén állam legyen. Talán majd most. Mindenesetre
bízzunk erősen Istenben. De azért semmiképp ne feledjük Cromwell örökbecsű tanítását: Bízz
Istenben, de tartsd szárazon a puskaport! Ellenkező esetben könnyen úgy járhatunk, mint a lélek
hatalmára hivatkozó XII. Piusz, amikor Sztálin feltette a kardinális kérdést: Na és hány
hadosztálya van a pápának?
Évszázadokig különféle hatalmi erőtereket szolgáltunk, de legalább tudtuk, hogy ki ellen
küzdöttünk. A globalizálódó világban („new age”) azt sem tudjuk, hogy tulajdonképpen ki a
fenét szolgálunk. Most mindenkit: a nemzeti létet szétverő, merkantilista, arcnélküli monetáris
oligarchiát. A választópolgárok erre adtak felhatalmazást a közhatalmat gyakorló
notabilitásoknak? Aligha. A magyarok mindig képesek voltak bravúros megoldásokra, a mostani
egy politikatudományi bravúr. Szabadalmaztatni kellene a speciális magyar demokráciát,
amelynek esszenciája: a magát jajveszékelve kirekesztettnek hirdető törpe minoritás uralma a
többség fölött.
13; Magyaroknak belépni tilos! Nem lehetne Magyarország a magyaroké?
A szélsőségesen liberális vezér, Demszky úr idegen kézbe adta az élet alapvető forrását, a vizet. A
világon egyedülálló nemzetpusztítás, olimpiai csúcsteljesítmény. Mi jöhet még? Közbiztonság?
Arra még a Keletinél pufajkában lövöldöző Horn Gyula is azt mondta: „Ami itt van, az nem
közbiztonság!” Különféle paramilitáris szervezetek és gengszterek uralkodnak. Jogbiztonság?
Pártállami diktatúra helyett felelősség nélküli bírói autokrácia a demokrácia égisze alatt. Szociális
biztonság? A társadalom többsége egzisztenciális félelemben él, a rabszolgasághoz hasonló
nyomorban sínylődik, a kilakoltatás Damoklész kardja függ a feje fölött. Jövőkép? Az ország
népessége soha nem látott mértékű demográfiai katasztrófa kellős közepén áll. Nemzetbiztonság?
Köznevetség tárgya. A hadsereget megszüntették, a megmaradt honvédség egy komolyabb
cserkészcsapat támadását sem tudná visszaverni. Mi maradt Magyarországból? A levegő? Azt is
áruba bocsátottuk: levegő kvótát pénzért árulunk az EU fejlett országainak.
Drága apám gimnáziumi tanár volt Pécsett, de fölöttébb büszke volt arra, hogy betyár őseink
vannak, ráadásul nem is akármilyenek, mert harcoltak a ’48-as szabadságharcban. Nemrégiben
jártam a kislányommal a gyönyörű dunántúli erdőkben, ahol egykoron Sobri Jóska uralkodott, de a

15. 15
földönfutó polgár szabadon beléphetett. Ahol a gyerekkoromban futkároztam, most ez van kiírva:
Idegeneknek belépni tilos! Ugyanis ezt mondja a békaevő francia, aki megvette azt az erdőrészt.
Minő öröm! Trianoni utójáték! Már azon sem csodálkozna senki, ha kiírnák az országhatáron:
Magyaroknak belépni tilos!
14; A magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy kovásznépnek lenni
A dolgozat keretei nem adnak lehetőséget bővebb elemzésre, de az elmondottakból is nyilvánvaló,
hogy Magyarország a tönk széle sodródik, ha nem változtat radikálisan a globális tőke
imádatára épülő stratégiáján, és nem állítja vissza az agyagba döngölt nemzeti önbecsülését.
Vegye már végre észre a tisztelt hatalom: az ezeréves Magyarországot soha senki nem
támogatta csak támadta!
Most sem lesz másképp. Hagyjunk fel végre ezzel az operetti világba illő illúzióval! Most már
tényleges szabadságharc folyik a magyarság megmaradásáért. Ha a magyar föld, a víz, a
természeti erőforrások is idegen kézbe kerülnek, az a vég, a megállíthatatlan agónia első
fázisa (például a békéscsabai gázmező!). A történelem folyamán Magyarországnak csak akkor
volt nemzetközi tekintélye, amikor erős volt, amikor hatalma volt. A magyarság két szép
szeméért senki nem fog támogatást adni. Nem ilyen a tőke természete. Amint már jeleztem, a tőke
nem karitatív, nem jótékony szamaritánus. Pedig azt hittük. Büntetésként bennszülöttek lettünk
a saját hazánkban.
Mi a modus vivendi a magyarok számára, ha nem az a szellemi és lelki tradíció, ami
megtartott bennünket ezer éven át a Kárpát-medencében? Senki nem gondolhatja komolyan,
hogy a gyökértelen neoliberalizmus. A magyar lélek, a magyarság óriási tragédiája, hogy kelettől
elszakadtunk, de a „Nyugat” soha nem fogadott be bennünket, pedig az Úristen által megáldott
Szt. István királyunk kiirtotta a fél országot, hogy megfeleljünk a nyugati elvárásoknak. Hiába.
Milyen áldozatot hozhattunk volna még a „civilizált nyugat” kegyeiért? Adhattunk mi kiemelkedő
művészeket, Nobel-díjas tudósokat a világnak, Teller Ede, Szilárd Leó, Neumann János, Wigner
Jenő megnyerhette az amerikaiaknak második világháborút, gazdagíthattuk mi a saját kultúránkkal
az egyetemes kultúrát, a pöffeszkedő Európa továbbra is csak egy keletről jött barbár népnek tekint
bennünket, amely betolakodott a szláv népek tengerébe. Amikor Antall József létrehozta a
visegrádi hármakat, akkor reménykedtem, hogy lesz jövőnk. Ismét vesztettünk. De hangsúlyozom:
katasztrofális történelmi tévedés azt hinni, hogy Magyarországot bármilyen külső erő
támogatni fogja. Még annak is örülhettünk, ha nem tipornak el bennünket.
A tömegkommunikációs sztárok által nacionalizmussal, sőt antiszemita passzusokkal korholt
Németh László arról beszél, hogy értelme legyen magyarnak lenni. A kisebbségi sorsba taszított
magyarság és az anyaország számára a megmaradás alapvető eleme a minőség. Németh László így
ír:
„A tót azt mondja, hogy szláv vagyok, a portugál, hogy latin, a norvég, hogy germán. Mi azonban
egész meztelenül csak magyarok vagyunk. Mi joga lehet egy ilyen népnek az életre? A kevesebb
joga az életre az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni. Harmincmillió magyar,
mondták apáink. De harminc millióan nem leszünk. Vagy a tízmilliónak kell tehát harminc milliót
érnie, vagy a tízmillióra sincs szükség többet. A magyarság előtt egy választás van: meghalni
vagy kovásznépnek lenni.”
Nagyra becsülöm a zsidóságot, mert annyi hányattatás ellenére megmutatta a világnak, hogy elit
tud lenni. A magyarság talán alávalóbb?
15; A magyar ember miért jön haza?

16. 16
Éveken át külszolgálatot teljesítettem Dél-Amerikában. A munkám mellett a latin nőkre is
fölöttébb nagy figyelmet fordítottam, amelynek következtében összeszűrtem a levet a perui
művelődési miniszter lányával, amiből óriási botrány kerekedett. Ugyanis a külügyi szabályzat
szerint a külszolgálatot teljesítő polgár nem létesíthet közeli kapcsolatot az ottani nobilitásokkal.
Megpróbáltam elmagyarázni, miszerint csupán felszínességről van szó, de a korifeusok közölték
velem, hogy az érvelésem nem elég meggyőző, mivel gyermekem született a miniszter úr lányától,
amihez a tudomány jelenlegi állása szerint meglehetősen közeli kapcsolat szükségeltetik.
Mondanom sem kell, megkaptam a beosztásomat: hazaküldtek. Sőt, mi több, a súlyos
függelemsértés miatt bevonták az útlevelemet, következőleg a saját esküvőmre sem mehettem
vissza Peruba. Az abszurd helyzet különleges megoldást követelt. Miniszter úr Magyarországra
utazott és a nagykövet úr őexcellenciája ellenjegyzésével meghatalmaztam a leendő apósomat,
hogy személyesen képviseljen engem a saját esküvőmön. Ily módon a miniszter úr az oltárhoz
vezette a saját lányát az én nevemben. Később, a jó magatartásomra figyelemmel rehabilitáltak és
visszamehettem Dél-Amerikába.
A magyar ember nagyon jól élhet idegen országban, de akkor is csak vendég, soha nem fogja
otthon érezni magát, következőleg hazajöttem. Akkor kezdtem ráeszmélni a nemzeti önbecsülés
hanyatlására, az erkölcs súlyos válságára, amikor az emberek ezt kérdezték tőlem:
„Miért jöttél haza a jólétből?” Elképzelhetetlen, hogy egy franciától, egy hollandustól, egy
belgától megkérdezzék, hogy miért jött haza. A neoliberális felfogás szerint a haza ott van, ahol
több a pénz. Erre az erkölcsi alapra aztán lehet fényes nemzeti jövőt építeni.
Epilógus
A rendszerváltoztatásként ismert folyamat idején a kormányalakító parlamenti párt választmányi
tagjaként harcoltam a totalitárius rendszer önkényuralma ellen a demokratikus jogállamért. Később
fel kellett függesztenem az aktív politizálást, mivel az 1994. évi XXII. törvény szerint úgynevezett
„Fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztséget betöltő személy” kategóriába
soroltak. (Központi szerepem volt a Nap TV, a DUNA TV létrehozásában, a vezetésem alatt álló
ALFA TV dolgozta ki és bonyolította le a DUNA TV kísérleti adásait, később megalapítottam a
VIASAT Hungária Zrt.-t, amelynek résztulajdonosa vagyok.)
A bonyolultan definiált tisztség összeférhetetlen a politikai szerepkörrel, ami azonban nem jelenti
az alkotmányos alapjog, a véleménynyilvánítás szabadságának a felfüggesztését. Ennek ellenére ez
idáig nem reagáltam a hatalom visszaéléseire, ami hiba volt. Hibát követtem el azzal, hogy a
demokrácia működésében alapvetően fontos állampolgári szerepvállalást mellőzve tűrtem a
hatalom jogsértő, erkölcstelen magatartását, amelynek égisze alatt egyes politikai szereplők
demokráciát hirdetnek, de diktatúrát gyakorolnak. Ráadásul a keresztény kultúrkör, az európai
alkotmányosság jogi és erkölcsi normáival szöges ellentétben nemhogy nem tanúsítanak jogkövető
magatartást, hanem még ki is vonják magukat a felelősség alól. Helyette bátran vállalják a
politikai felelősséget. Az micsoda? A magyar jogrendszer ilyen kifejezést nem ismer!
Mivel aktív szereplője voltam a rendszerváltoztatási folyamatnak, engem is felelősség terhel azért,
mert nem teljesült a nemzetépítő eszmény. De mentségemre szolgáljon, mi annak idején nem
virtuális jogállamot akartunk, hanem valóságos képviseleti demokráciára építkező
alkotmányos jogállamot, amelynek keretében Magyarország ismét konstruktív szereplője
lehet az európai szellemi és gazdasági struktúrának, amelyben a népszuverenitás elve
érvényesül, és a közhatalom nem a globalizmust, hanem a nemzetet szolgálja.
Ady A fajok cirkuszában így kesereg: Céljainkat elcélozták,

17. 17
Életünket már elélték.
Cirkusz-ponyvák
Bohóc-sorsa leng előttünk.
Idegen érdekek vazallusaként bohóc-sors jár nekünk?
Orbán Viktort nagyra becsülte Antall József, aki a halálos ágyán ezekkel a szavakkal búcsúzott a
földi élettől:
„Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van értelme.”
Hol van a keresztény Magyarország tisztelt Orbán Viktor miniszterelnök úr?
Magyarországon már nem a külföldi, hanem a magyar polgár idegen. A keresztény kultúrkörben
nevelkedett ember már nem érzi magát otthon a saját hazájában. Causa finita?