1. ’Nyelvében él a nemzet.’ Gróf Széchenyi István
Megél‐e a nyelvéből a Nemzet?
Széchenyi idézett szavainak igazát néhány vallásos anarchista kivételével talán
senki sem vitatja. Érdekes lenne egyszer megvizsgálni, hogy vajon milyen
szinvonalú is az a nyelv, amelyet, csak a példa kedvéért, a mai iskolások
használnak. Itt és most azonban kizárólag azzal szeretnék foglalkozni, hogy a
magyar diákok, és úgy általában a Magyar Közoktatás miért csak a ’futottak
még’ kategóriában képesek szerepelni az európai nyelvoktatási mezőnyben.
Kezdjük talán magával az elnevezéssel: idegen nyelv. Vajon meddig idegen?
Amíg el nem kezdjük tanulni? Ebben az esetben maga a név nem túlságosan
csalogató a kezdők számára. Ezen a ponton a nyelvoktatás marketingje
megbukott. Esetleg mindvégig idegen marad? Vajon miféle érzelmi kapcsolat
alakulhatott ki a nyelvvel kapcsolatban, ha a sok esetben nyolc – tíz éves
kapcsolatban még mindig idegenek vagyunk egymásnak. Ez egy kicsit hasonlít
az idegenforgalom – vendéglátás dilemmához. Ha rajtam múlna, be nem
engednék idegeneket a területemre. Mindent megtennék azért, hogy minél
hamarabb jó ismerősökké, esetleg barátokká váljunk.
Ha egy oktatási rendszer csak a ’futottak még’ kategóriában képes szerepelni,
akkor feltételezhető, hogy a rendszer egy, vagy több elemével problémák
lehetnek. Ha csak erre képes a rendszer, akkor már tökéletesen mindegy, hogy
Albánia után az utolsók vagyunk, vagy 27 lehetséges helyből a 24 –dik helyen
állunk. Ez azért teljesen mindegy, mert kizárólag önmagunkkal állunk
versenyben.
Kezdjük talán a diákkal, aki szokás szerint mindig a rövidebbet húzza. Ha
egyedül a diák a felelős a szomorú állapotokért, akkor egy hibátlan Oktatási
Rendszer világhírű Felsőoktatásában képzett nyelvtanárai pompásan
megtervezett és végrehajtott nyelvóráikon sem képesek semmit kihúzni a
kutyafülüből. Le kellene váltani az ilyent.
Ha ez így van, akkor talán abba lehetne hagyni azt az elsősorban a szomszédos
népek rovására hangoztatott szöveget, hogy mi a zsenik földje vagyunk. Ha ez
így van, vajon honnan kerültek ide ezek a semmire kellő diákok? Én gyanítom,
hogy ez nincs így, de a kérdés eldöntését az Olvasóra bízom.

2. Az is előfurdulhat, hogy esetleg a tanár felelős mindenért. Ha a tanár felelős
mindenért, akkor egy hibátlan Oktatási Rendszer világhírű Felsőoktatásában
képzett nyelvtanárai egyszerűen képtelenek átadni a diákoknak az áhított
tudást. Ha a tanár a felelős mindenért, akkor teljesen hiábavaló volt a sok
odafigyelés, és az égigérő empátia a tanárképző trénerek részéről. Hiába volt a
tanárképzés gyakorlat‐orientált, és készség‐szintig begyakorolt. A trénerek
hiába mutatták be a gyakorlatban a tanulási nehézségekkel küszködő diákok és
kezdők tanítását saját létező csoportjaikon, és hiába limitálták az elméletet a
gyakorlatban végrehajtható – végrehajtott készségek mélyebb megértésére. Én
azt is gyanítom, hogy ez nem minden esetben volt így, de a nyelvtanár kollégák
nálam megbízhatóbb itészek.
Azt is logikus feltételezni, hogy maga a nyelvtanár‐képzés esetleg nem volt
tökéletes. Bár van véleményem, ezen a ponton limitálom magamat néhány
kérdésre, mivel nincs és nem is volt soha semmi közöm az állami nyelvtanár‐
képzéshez, és ezt az áldott állapotot szeretném fenntartani a jövőben is.
• Ha egy felsőoktatási intézménybe bejutott ’hallgatók’ közül tízből nyolc a
felvétel pillanatában tudja, hogy egy percet sem akar eltölteni azon a
pályán, amelyre ott képeznek, vajon az ott folyó képzés lehet‐e, akár
elvileg, sikeres bármely résztvevő számára?
• Ha ez az intézmény nyelvtanárokat képez, vajon az ott elköltött pénzt
nyelvtanárok, vagy nyelv‐nemtanárok képzésére költötték? Logikus
folytatásként, vajon az így képzett tanárok nyelvtanítással, vagy nyelv‐
nemtanítással fogják szórakoztatni a diákokat?
• A nyelv, primer módon beszéd. Vajon miért hívják ’hallgatóknak’ a
képzésben résztvevőket? Ők, az ex‐hallgatók, fogják tanítani a beszédet?
• Esetleg itt lehetne megkeresni – megtalálni a diákok hallgatásának okait?
A kérdéseket vég nélkül lehetne sorolni, de a limitált terjedelem miatt inkább
általában a magyarországi nyelvoktatási valósággal kapcsolatos problémákkal
foglalkozom ex‐katedra kijelentések formájában. A pontok tartalmával
kapcsolatban szívesen vitázom bárkivel, de azon nem nyitok vitát, hogy nekem
ez a véleményem. Kizárólag olyan dolgokat írok le itt és most, amelyeknek a
pozitív ellentétét be tudom mutatni a gyakorlatban. Az egyszerűség kedvéért az
angol nyelvoktatásról beszélek, de kis változtatásokkal ez más nyelvekre is
adaptálható.

3. • Magyarország egy módszertani múzeum. Tízből kilenc angolóra magyarul
folyik. A tanár, és így a diák, úgy képzeli, hogy az angol nyelv a magyar
nyelv angolra fordítása. Az ilyen típusú ’angolóra’ következtében a diák
nem az angolt fogja jobban tudni, hanem a magyart kevésbé.
• A tanárok közül sokan, elsősorban divatból, olyan módszerekkel
kisérleteznek a tanításban, amelyekkel ők maguk nem tudnak tanulni.
• Vajon a fordítás tanítási módszer‐e? Én úgy gondolom, hogy nem az,
legalábbis a szakma legalább száz éve tud jobbat. Ha nem értek valamit,
nem tudom lefordítani. Ha értem, akkor pedig nem kell lefordítani. A
fordításnál lényegesen jobb tesztek léteznek az értés tesztelésére.
• A magoltatós tanár magolós diákja lényegesen többet mond, mint
amennyit ért. Ez minden ponton fontos pszichológiai törvényeket sért, és
a pszichológiai törvények, Newton törvényeivel azonos mértékben
makacsul hatnak akkor is, ha nem tudunk a létezésükről, vagy ha
egyszerűen nem tiszteljük őket.
• A rámenős tanár szófogadó diákja lényegesen többet ír, mint amennyit
értően olvas. Ez szintén minden ponton fontos pszichológiai törvényeket
sért.
• A szódolgozat – amely a nyelvoktatás dinoszaurosza – európai füleknek
hihetetlen mértékben jelen van a mai magyar iskolákban. Sok tanár
egyszerűen nem tud jobbat. Ezzel a ’módszerrel’ a tanár sikeresen ötvözi
a fordítás és a kontextus nélküli, t. i. jelentésétől megfosztott szókincs,
tanításának hátrányait. Az eredmény szavatolt. Teljes mértékben kizárt,
hogy a diákban pozitív érzelmek indukálódjanak értetlenül tanult
anyagok iránt.
• Sok tanár szétszedi a nyelvet nyelvtanra és szókincsre, így a nyelvtanítást
a nyelvtan és a szókincs egymástól elváló tanítására. Az a tény, hogy a
nyelvet szét lehet szedni nyelvtanra és szókincsre, még nem jelenti azt,
hogy nyelvtanból és szókincsből a nyelvet majd ismét össze lehet rakni.
Egy szöcskét is szét lehet szedni ’alkatrészeire’, de a fej – tor – potroh –
lábak – szárnyak – antennák többé már nem rakhatók össze élő
szöcskévé. A példa azért is jó, mert a nyelv is egy élőlény, amely fejlődik,
menekül, vagy ellenáll, de jó esetben miénk lesz és így mérhetetlen
örömet okoz.

4. • Sokan úgy gondolják, hogy a nyelvoktatás problémáira az óraszám‐
növelés a megoldás. Véleményem szerint ez az esetek többségében
téveszme a következő okok miatt. Ha a nyelvóra intenzív stressz‐forrás,
akkor kár lenne növelni az óraszámot, hiszen heti két óra stressz még
mindig lényegesen jobb, mint heti négy. Ha a nyelvóra dög unalom, akkor
sem szabad növelni az óraszámot, azonos okok miatt. Ha viszont a
nyelvoktatás alacsonyabb óraszámban is örömszerző, akkor feltétlenül
érdemes óraszámot emelni, mert egy magasabb óraszámban elért
örömérzés képes lehet megváltoztatni a diákoknak az iskolával, a
tanárokkal, és a tanulással kapcsolatos viszonyát.
• Az arra képzetlen anyák az emberiség kezdete óta a leghatékonyabb
nyelvtanároknak bizonyultak, és vajon miért? Nem szeretném hasonlítani
az első nyelv tanulását a második nyelv tanulásához, hiszen a kettő nem
összevethető, de a hatékony anyanyelv‐tanulás folyamán előálló
interperszonális és érzelmi viszonyok szempontjából sok tanulnivalója
van még a leghatékonyabb nyelvtanár‐képző programnak, sőt a
leghatékonyabb nyelvtanárnak is.
• Van olyan téveszme is közforgalomban, hogy a hatékony nyelvoktatás
abszolút előfeltétele az ’anyanyelvi’ tanár. Ezt annyival szeretném
elintézni, hogy vajon a földrajz, neutrális példaként, kinek az anyanyelve?
Ha senkinek, akkor talán ne tanítsunk földrajzot?
• A nyelvtudást nem osztályozni, és a hiányát nem büntetni kellene,
hanem más készség‐tárgyakhoz hasonlóan, vagy azokkal együtt, lehetővé
tenni, megszerettetni, a születése pillanatában észrevenni – felfedezni,
üdvözölni, megbecsülni, és megünnepelni.
• Végül egy csipetnyi sovinizmust sem nélkülöző vélemény. A nyelvtanár
nem egy a tanárok között. Angoltanárként az összes többi tantárgy is az
enyém. A nem‐nyelvtanár kollégák ott járnak jól, hogy olyant is
learathatnak, amit nem ők vetettek.
Széchenyivel kezdtem és vele szeretném befejezni is. Ha ’Nyelvében él a
nemzet.’, nyelve nélkül nyilván hal a nemzet. Egy európai nemzet európai
nyelvek nélkül süket, mint a hal.
Simonfalvi László
igazgató, International Language School Group