A liberális türelmetlenség uralma. Búcsú a normalitástól.
1. X.11. – 11.01. – 2015. – Charlie.
P.1 / 3.
A liberális türelmetlenség uralma. Búcsú a normalitástól.
Csak mert az újságírók azt csinálnak, amit akarnak. A liberális filozófia világhírre szert tett
gyermekei: a fékek és egyensúlyok tézisei már rég a szemétkosárban hevernek náluk. Írnak éppen,
amit akarnak, ami éppen eszükbe jut, mert az olyan jelszavak, vagy kifogások, mint a
„Szólásszabadság” vagy a „Sajtószabadság” már a második világháború vége óta a szabadosság
„szent teheneivé” váltak.
Mindig kéznél volt egy megfelelő kifogás vagy védekezés. Ha valakinek nem volt ínyére a
piszkos beszéd, a mosdatlan fogalmazás, mások befeketétítése, meggyalázása, megvádolása – rögtön
ott volt védekezés:
„Nézzétek csak a Keletet! A kommunista világ hogyan bánik a szólásszabadsággal és a többi emberi
joggal!” S a felvont szemöldökök leeredtek, a kritika elnémult.
Csoda, ha a sajtó és minden munkása elveszítette önkontrollját, mond, éppen amit akar,
függetlenül attól, hogy véleménye, kifejezései mennyire bántóak, elviselhetetlenek másoknak, a
többségnek? No, de mindig volt piaca a pletykának, a kétértelmű feltételezéseknek, alaptalan
vádaknak, mások kipellengérezésének akár alaptalanul is a bulvár sajtóban.
A hatvanas évek elejére nem csak az alig-alig öltözött vagy meztelen női aktok töltötték ki az
újságok kettős, központi oldalát (mármint Nyugaton) mint a „mindennapi betevőt”. Másokról szóló
alaptalan pletykák, gyanúsítgatások, támadások minden és mindenki ellen mindennapi hírekké
váltak, rutinszerűen bontva le a mindenkivel szembeni elismerést, tiszteletet, a hivatalos lépéseket
és döntéseket is megkérdőjelezve. Gúnyolódás és cinizmus vált a véleménynyilvánítás alapjává
bármikor, ha valami jóról, értékes dologról kellett volna hírt adni. S végeredményként ott tartunk,
hogy még az önbecsülésünket is elvesztettük!
Nincs kiállás, nincs alapos vélemény, nincs kitartás, nincs tisztelet, nincs összetartás, nincs megértés,
nincs jótékonyság – csak szent önérdek van. Ez lett az eredmény az emberek többsége számára!
Majd jött a következő öngyilkoló felfedezés, és gyors elterjedése a fogamzásgátló szereknek.
Ez a csodaszer a közvetlen okozója, hogy a fehér népesség egyre csökken világviszonylatban. S emiatt
kénytelen munkaerőt importálni a hatvanas években elért anyagi jólét fenntartására és állandó
növekedéséhez. Az eladható és megvásárolható anyagi javak előteremtése állandóan növekvő igény.
Úgy tűnik meg van hozzá az innovációs képességünk, de szükség van az előállításához a munkaerőre
is. Eleinte a kevésbé fejlett európai országok szolgáltatták a szükséges munkaerőt a hedonista
Nyugatnak. (Jugoszlávok, görögök, törökök jöttek.) Majd követték őket a volt gyarmati népek a
tenger menti (a korábban gyarmatosító) országok gyarmatairól.
Amerika már korábban kifejlesztette ezt az ember-importot. Emlékezzünk csak a négerek
évszázados importjára a XVI. századtól kezdődően. Európa tengerparti népeinek kereskedelmi flottái
szállították őket az „Új Világba” vagy kétszáz éven át. Így „született meg” az amerikai második faj,
miután az eredetit sikeresen kiirtották. De ezzel megérkezett a faji problémák azon halmaza, melyek
ma is léteznek Amerikában.
Európa másmilyen volt. A gyarmatosítók beolvasztották, saját alattvalóikká tették gyarmataik
népességét. S amikor a gyarmati uralom végére ért a XX. század hatvanas éveiben, ezek az alattvalók
elárasztották Európát, így hozva létre jelentős kisebbségeket. Míg az importált Afro-amerikaiak
felvették uraik szokásait, kultúráját s többnyire a vallását is – az Európába bevándorlók magukkal
hozták saját szokásaikat, kultúrájukat, vallásukat, és nem integrálódtak a „vendéglátók”
társadalmába. Jónéhány millióan élnek ma Nagy Britanniában, Franciaországban, Németországban.
Kisebb számban kerültek színes bevándorlók vagy menekültek Ázsiából, Afrikából a többi országba,
mint például Hollandia, Belgium, Dánia, Svédország vagy Svájc, stb. míg Olaszország nagy számban
kénytelen befogadni a „csónakosokat”, akik a Földközi tengert áthajózva érkeznek egyre többen,
naponta.
2. X.11. – 11.01. – 2015. – Charlie.
P.2 / 3.
Ez a fejlemény többé-kevésbé nyugalmasan folyt vagy két évtizeden át a legtöbb nyugat-európai
országban, mert a prosperáló gazdaság új munkahelyeket, új lehetőségeket teremtett felszívva a
beözönlő idegeneket és sajátos életmódjukat. Persze, voltak azért súrlódások itt-ott, különösen ahol
a bevándorlók hirtelen többen lettek, mint az őslakosok, de ezek nem nagyon érintették az ország
többségét.
A befogadó országok hivatalos szervei igyekeztek integrálni ezeket „az újakat” tőlük telhető módon,
és csendesen remélték, hogy hosszú távon sikeresek lesznek. Ugyanakkor „ezek” Isten ajándéka
lettek a helyi szocialistáknak, liberálisoknak és a média megélhetési véleményszabászainak. Az
alacsonyan képzett, anyagiakban is szegény bevándorlók új lét,- és hivatkozási alapot teremtettek a
szociáldemokraták és a tőlük balra állók számára a politikai hatalom megkaparintásához. Ők ugyanis,
ahogy a szegényebb rétegek számára felemelkedést, képzést, jobb életkörülményeket hozott az
anyagi fejlődés, úgy vesztettek egyre több alapot politikájukhoz, egyre több választót. Az „újak”
hivatkozási alapot adtak a szociális juttatások további fejlesztéséhez – kerül, amibe kerül. Vagyis más
szóval a bevándorlók a szipósok, füvesek és a többi lúzer mellé adtak létjogosultságot a „balos
pártoknak”, szószólóiknak, gondolkodóiknak, újságíróknak, a szociális munkásoknak, és így tovább.
Azt is mondhatnánk, hogy az eredeti lakosok egy bizonyos „munka-szégyellő” szeglete új
létalapokhoz jutott kellemes, munka-mentes életmódjának folytatásához. Más szóval a munkaerő
import puszta ténye új iparágat, de inkább a társadalom új ágát teremtette meg.
Ámbár a bevándorlók ezt az egészet kissé másképp látták. Nekik mások voltak a szokásaik,
életmódjuk, vallásuk, mint az egyre inkább szekularizálódó európaiaknak, s ezek összeütközésbe
kerültek egymással. Minél szabadosabbá vált lakóhelyük országa, annál nehezebbé vált számukra
elviselni ezeket az idegen életmódokat, amelyek teljes ellentétben álltak tradícióikkal (és hozzá
tehetjük) a tradicionális európai viselkedéssel és szokásokkal is. S akkor még szóba sem hoztuk a
keresztény felfogást, hitet ebben az összefüggésben.
Ha így tekintünk vissza Európa fejlődésének (vagy történelmének) elmúlt húsz-harminc évére, nem
nehéz belátnunk, hogy a feszültségek, ellenséges érzület, összecsapások az újak és az őslakosok
között előre láthatóak, elkerülhetetlenek voltak hosszú távon.
Azt is hozzátehetjük, hogy a nyugati társadalmak morális, erkölcsi lecsúszása egyre fokozódott az
évek múlásával, ahelyett, hogy megállt vagy visszafordult volna. Ami csökkenthette volna a köztünk
élő keletiek, ázsiaiak, arabok, nem-keresztény afrikaiak egyre erősödő viszolygását irántunk. A
fehérek, pontosabban politikai elitjük, a közvéleménygyártók állandóan feszegették a határokat
„még több szabadság” irányába az élet minden területén, s ezzel egyre jobban nehezítve a
bevándorlók beilleszkedését önmaguk és segítőik, támogatóik számára.
Ezeknek a kisebbségeknek legalább három generációja él közöttünk, amely nem képes
beilleszkedni a többségi társadalomba, mert a többség képtelen felmutatni bármily okot vagy alapot
nekik arra, hogy ezt kívánatosnak lássák! Továbbá ott vannak még azok a vélemény-szatócsok is, akik
az őslakosok ellenérzését meglovagolva figurázzák ki a bevándorlókat, életmódjukat, szokásaikat, a
legrosszabbat is bevetve: vallásukat, vallási szokásaikat, törvényeiket.
Még mielőtt napjainkhoz érnénk, emlékezzünk Salman Rushdie Sátáni Verseire még 1988-ból,
amelyben támadta Mohammed prófétát, a mohamedánokat minden különös ok, alap nélkül. Azóta is
bujkálnia kell a bosszú elől. De szóba hozhatjuk a hasonszőrű karikatúrákat is a „Jyllands Posten”
című, dán napilapban, amelyek komoly anyagi veszteséget okoztak Dániának néhány éve. Több dán
nagykövetséget ért támadás muzulmán országokban, többet tönkre tettek, fölgyújtottak. A dán
rendőrség pedig, mind a mai napig védő őrizetet von a lap főszerkesztője köré.
És most elérkezünk legfrissebb tragédiánkhoz, a több mint húsz ember halálát okozó
franciaországi bosszúálláshoz a párizsi, Charlie Hebdo nevű, úgy nevezett szatirikus hetilap
szerkesztői ellen. A szerkesztőség tíz tagja és őket védő két rendőrt végzett ki két fiatal algériai arab –
akik Franciaországban születtek és nőttek föl! S mégis csatlakoztak olyan mozlim szervezethez,
amelynek célja volt megbosszulni azokat a bántalmakat, igazságtalanságokat, sebeket – vélt vagy
valósakat – amelyeket szerintük keresztény támadóik követtek el!
3. X.11. – 11.01. – 2015. – Charlie.
P.3 / 3.
Mivel mi nem akarunk, vagy nem tudunk különbséget tenni békés és harcias, militáns mohamedánok
között – ők is így tesznek, és minden európaiban egy vérbeli vagy lehetséges ellenséget vélnek.
Charlie Hebdo és bandája nyilván nem voltak hívő keresztények – amit a kiadványuk puszta létével is
bizonyítottak. Cinikus, hergelő hírgyártók, karikatúristák, több mint valószínűleg anarchisták voltak,
hiszen minden tiszteletet megtagadtak minden vallástól, tradíciótól, szokástól – kivéve a sajátjukat.
Éppen úgy, mint minden liberális!
Az újságírók, rendőrök és túszok lemészárlása Párizsban egyszerűen gyűlöletes, elítélendő. Semmit
nem oldott és nem fog megoldani. Inkább a homlokegyenest ellenkezőjére számíthatunk. A Charlie
Hebdo csapatán kitöltött bosszú nem fogja kielégíteni sem a mozlimokat, sem az arabokat általában.
Az Al Quaida, az ISI Mozlim Állam vagy a többi szélsőséges szervezet nem fog megelégedni ennyivel.
A bosszú messze nem teljes, az ejtett sebek nem semlegesítik egymást.
A mai nap, vagyis 2015. január 11-e hírei telve vannak a mára Párizsba meghirdetett
demonstrációval az áldozatok emlékére. Egy millió emberre számítanak, akikhez csatlakoznak a
legtöbb európai ország kormányfői – és így tovább. De ez akkor a megbékélést, egymás iránti
megértést fogja szimbolizálni, megjeleníteni? Jó kérdés, különösen, ha nem hagyjuk figyelmen kívül
azokat a mély sebeket, amelyeket az izraeliek okoztak az araboknak tavaly július-augusztusban.
Bosszúálló háború tört ki három izraeli autóstoppos fiatal soha teljesen ki nem vizsgált,
állítólag palesztin területen történt halála okán, akiket állítások szerint arabok öltek
meg. Az OCHA, az Egyesült Nemzetek Emberiességi ügyeket koordináló
(összeegyeztető, 1990-ben alapított) irodája jelentése szerint a halottak listája a
következő: 2189 arab halott; Ebből 513 gyermek: 323 fiú és 190 leány, 269 asszony. Ez
naponta 36 arab élet kioltását jelenti átlagban.
1486 civil áldozata volt az IDF, az Izraeli Védelmi Erők csapásainak.
Az IDF maga állítja, hogy 2127 arabot öltek meg. 55 százalékuk volt civil lakos. Az
izraeli veszteség 6 civil volt, köztük egy thaiföldi állampolgár. 66 katonájuk veszett oda,
5 közülük „baráti tűzben”, vagyis saját hadseregük lőtte le őket.
Nos, igen! A világ fölháborodott. De egyetlen tüntetést sem szerveztek sem tiltakozásként, sem mint
megemlékezés az áldozatokra. Egyetlen politikus sem rohant Párizsba, vagy New Yorkba, Tel Avivba,
vagy Jeruzsálembe, hogy együttérzésének hangot adjon.
Nem! A világ nem tetszését fejezte ki – majd nyugodtan folytatta mindennapos tevékenykedését.
Ha az ilyen stílusú kettős mérce az elfogadott tiltakozás a mozlimok (az arabok és mások)
általános legyilkolásával szemben, akkor hogyan várhatjuk el, hogy a velünk, közöttünk élő mozlimok
beilleszkedjenek a mi világunkba, vegyék át szokásainkat, viselkedési módunkat, divatjainkat,
hóbortjainkat? Hogy a vallási dolgokat, hitet ne is említsük.
Valóban talány számunkra, hogy miért ragaszkodnak saját szokásaikhoz, életmódjukhoz, és tartanak
bennünket potenciálisan ellenségeiknek, gyilkosaiknak?
Helyes vajon egy olyan „kiadványnak”, mint a Charlie Hebdo, vagy akárki másnak cinikusan gúnyt
űzni a mohamedánokból, értékeikből, vallásukból, hogy sebeik mellé még sértéseink is
csatlakozzanak? Azok a néma sétálók ott, a Champ Elysee-n ma délután elgondolkozhatnának: mi jön
előbb?
A provokáció vagy a visszavágás? – S úgy folytassák gyászukat.
2015. január 11. v. Hajdú Szabolcs