1. Korunk egyik jelszava a "megoldás". A jelszavak nem oldottak meg semmit, mert
álproblémákból keletkeznek. Hogy úgynevezett problémákat kellene megoldani, álprobléma.
Jelszavak alapján játszanak az emberek szerepeket. A komolykodó, a felelős szerepét játszó, a
"megoldás" jelszavával játsza szerepét.
Amúgy a problémákat a szellemi kényelem szüli. A szellemi kényelem az oka a
szerepjátszásnak, a jelszavaknak. A szellemileg kényelmes ember a problémás ember. Annak
vannak állandóan problémái, mert kényelmében túlkomplikálta az életet. Ez állandó
problémákat és állandó megoldásokat generál. A kényelmes embernek van szüksége állandóan
megoldásokra. Kényelmében problémázik. A demokrácia ennek az embernek a rendszere.
Az egyszerűség a megoldás mindenre. Az nem nyügöl, mint a kényelmes, hogy nem beszédre,
nem vicces beszólásokra van szükség, hanem tettekre. Korunk emberének kényelme állandó
megoldáskeresésében nyilvánul meg. Mert szellemileg lusta a végső megoldásra. A végső
egyszerűségre. Inkább megoldások, tettek mögé húzódva lustálkodik. Szellemileg lusta a végső
megoldásra várakozni. A szellemileg várakozó ember a legegyszerűbb. Mert a legegyszerűbbet
várja. Egyszerű lesz az által, hogy eggyé lesz. Eggyé levése által lesz egyszerű. A legegyszerűbb
az a végső valóság, az Egy. Ezért jelenti ő, a várakozó, az ő egyszerűsége, vagyis az egyszerű, a
végső megoldást, mert az Egyre irányul, lévén ő is Egy. A megoldása azért egyszerű, mert az
Egy az Egyre irányul, és ezért végső. Neki csak Egy megoldása van, ezért a végső, és ezért
egyszerű. A végső megoldás mindig misztika. Ezért mondta Karl Rahner, hogy a
kereszténység csak akkor marad fenn, ha misztikus lesz.
Szellemileg lusta, aki állandóan keres, de nem talál. Ez a nyugati ember. Az állandó
keresésben, de nem találásban, gyökerezik az állandó megoldás keresés kényszere. Ez
mozgatja korunk tudományosságát is. Aki állandóan keres, de nem talál az kényszeres. A
tudomány, a megoldások embere kényszeres. Így lett az élet, az élni, egy kényszer a modern
ember számára. A modern ember, tettek révén, amit dicsér, életre kényszeríti magát,
megfosztva életét a szellem, az élet spontán minőségétől. Kényszeres tettekkel kényszerít
magát élni. Ezért lett a munka, kényszeres mániája a modern embernek. És dicséri a munkát,
nehogy ráébredjen, hogy saját maga rabszolgája.
De ez nem csak a munka területén van így. Az európai, amikor kelettől tanul misztikát, csak
egy fajta lélektani kényszernek veti alá magát. Az igazi misztika az, amikor minden
kényszertől mentesen hagyod magad lenni, mint Jáhvé, aki csak VAN. Lehet kelet szellemisége
épp így született a VAN-ból. Mert a lenni hagyott VAN a teremtő, mely önmagát teremti. Kelet
lenni hagyta magát, ezért teremtett szellemieket. Ha lenni hagyod magad, benned az Isten-
képiséget, a VAN-t, akkor teremtesz, mint Jáhvé. Kelet lényege Isten-képisége. Ez a kép
benned van, nem keleten. A benned lévő alap közös kelettel. Ezért aki keleten keres, az távol
jár önmagától, mert azt keresi, amije már meg van. Kelet eltávolítja magától.
Benned az Isten-kép, köti össze keletet nyugattal. Ami egyesít az nem a külső formák, hanem
a belső kép. Az Isten-képiség, ami VAN, a lenni hagyással egyesít. Minden egyesül, ha lenni
hagyjuk. Ami egyesült annak van identitása, mert VAN. Így jön létre a nemzeti, vagy
bármilyen csoport identitás.
A VAN, az Isten-kép lenni hagyását nem érdekli az, mi már létrejött, a vallások. Ezért nem
vallásos. És itt válik érthetővé az bibliai parancs, hogy ne imádj más isteneket. Mert az Isten-
kép, a VAN, csak Egy lehet. Ezért, aki VAN, az Isten-képisége alapján, csak Egy lehet, mint
maga Isten, aki VAN. Aki VAN, hagyja magát lenni, nem tekint sem keletre, sem nyugatra,
mert az már mind régi megvalósulás. Ő arra irányul, minek a levéssel, a saját VAN-jából
lennie kell. Az Egyre irányul, az Egy Isten-kép VAN-sága révén. Az egyszerűség egyik alapja
az Egy Isten-kép VAN-ja, az, hogy Egy.
A ráirányulás nem más, mint a várakozás. A várakozás egyszerű, mert az nem más, mint a
pusztán csak elengedő ráhelyezkedés az Egyre, ami VAN, a VAN-ra. A VAN, ez által lesz

2. levéssé hagyva, lesz aktív valóság. Az aktivitása nyomán jön létre a Lét, a VAN szilárdságának
érzése. Ezt Jézus vízen járása szimbolizálja.
Jézus a belső központ transzcendens szimbóluma. Minden kép, egyben meg is haladja
önmagát. A képet egyéb irányba nem lehet meghaladni, csak a kép nélküli valóságba, az
apofatizmus irányába, a keleti kereszténység kifejezésével élve. Az Isten-képiség feltételezi a
képiséget meghaladó valóságot, Isten apofatikus valóságát az emberben is, mint az ember
Isten-képi ontológiai valóságát. Jézus vízen járása, képi úton, azt karja bemutatni,
szimbolizálni, amikor a belső központ számára, a saját apofatikus, képen túli valósága,
tapasztalati valóság lesz, egyesül vele. Ezt jelenti a víz szilárd valósága a vízen járásban. A
belső központunk akkor lesz Jézus, ha a VAN-nak teret engedünk magunkban, így spontán
módon létrejön, belső valóságaink, még csak részként létező részeinek, Egy egésszé, Jézussá
való egyesülése. Létrejön a belső központunk egysége. Az igazi, teljes egyesülés, az ontológiai
egység, akkor jön létre, amikor mi is képesek vagyunk a vízen járni. Ez nem más, mint amikor
a képi egyesül a rajta túlival, a látható a Láthatatlannal, az ember az Istennel. Az Istenélmény
nem rendkívüli. Nem más, mint valami szilárdság megtapasztalása az életben, hogy az élet
valami szilárdon nyugszik. Ez nem azt jelenti, hogy az élet egyből félelmek nélküli lesz. Ez a
szilárdon nyugvás a lényeg.
A szilárdon való nyugvás roppant egyszerű. Ez teszi roppant egyszerűvé az Isten-élményt. Ez
teszi egyszerűvé a várakozást, hogy valami roppant egyszerűre várakozik. Ami szilárd lesz,
aminek az élet a szilárdságát köszönheti, az a legegyszerűbb, az maga a képen túli, apofatikus
valóság, Isten és az ember legközösebb valósága. A várakozást egyszerűvé ez a közös
apofatikus valóság teszi, az, hogy közös, tehát nem igényel semmi közvetítőt. Mert a várakozó
ezzel a belső apofatikus, rejtett valóságával várakozik, már akkor is, amikor az még nem
szilárd. Ettől a láthatatlan, apofatikus, belső valóságtól az ember fél, mert minden nem
láthatót úgy él meg, mint ami létét veszélyezteti. Ezért tartom könnyelmű kijelentésnek,
amikor valaki azt mondja hisz Istenben. Esetleg csak véleményét nyilvánítja Isten létének,
vagy nem létének kérdésében, hogy esetleg elfogadja létét. De ez még nem hit. Sajnos ezt ma
hitnek könyvelik el, Isten puszta létét elfogadni. Csak az hisz, ki a Láthatatlantól való
félelmét, mi a nem-lét félelmeként jelentkezik, legyőzte! A várakozás nem más, mint valami
fokozatos hozzászokás a Láthatatlanhoz, saját és bennünk az Isten apofatikus valóságához. A
bátorságunk nő, ahogy a Láthatatlan transzcendens valósága megszilárdul bennünk. És
egyben a belső átalakulás, kezdete és folyamata is, ami által összeáll belső egységünk, kialakul
bennünk Jézus, mint belső központ, mint teljesség, ami ontológiai valóságként, mint központ
már kész van bennünk, Ő a megvalósítója, egyesítője a lélek belső központjának. A
bátorságunk nő, ahogy a Láthatatlan transzcendens valósága megszilárdul bennünk, és
összeállnak bennünk a részek, teljeséggé. Valahol ez készít fel a halálra.
A halál, így is a nemléttel fenyegető komoly küszöb lehet, ahol a láthatatlanná válást,
megszűnik saját létünk érzékelése, megsemmisülésként éljük meg. A Láthatatlan, ami a
nemléttel fenyeget, ennek az élménye az Istentől való elhagyatottság érzése. Jézus a kereszten
haldokolva, a Láthatatlannal való találkozását a halálban, először a nem-Lét fenyegetéseként
élte meg. Ez az én halála, mert az én, a Láthatatlant, csak nem-Létként tudja érzékelni. Nem
érzi a Láthatatlant a maga láthatatlan valóságában.
Végül is a várakozás azért végtelenül egyszerű, mert a Láthatatlan végtelen egyszerűségén
nyugszik és ugyan arra irányul, ahol minden Egy, ontológiai összekeveredés nélkül. A
Láthatatlan apofatizmusa, ezen nyugvó egysége az alapja, a várakozás végtelen
egyszerűségének. Úgy igazán csak a Láthatatlan egy, mert nem áll részekből, mint a látható. A
várakozás egyszerűsége, a Láthatatlanban és annak Egy-ségében gyökerezik. A Láthatatlan a
legegyszerűbb, nála már egyszerűbb nincsen, ez teszi végtelenül egyszerűvé a várakozást, és
mert ezen nyugszik, erre irányul.