Monok István 2009.

1. A kutya meg a farka
Az Országos Széchényi Könyvtár és a Nemzeti Digitális Adattár szerepe a könyvtári
dokumentumok digitális összegyűjtésében, szolgáltatásában és megőrzésében
A Népszabadság 2006. szeptember 19-i számában Kelen Károly interjút közölt a Nemzeti
Digitális Adattár (NDA) tevékenységéről. Nem világos, hogy Csepeli György államtitkár
szavait közli-e az alcím, vagy csupán szerencsétlen újságírói fogalmazás, de az interjú kiemelt
mondata külön felháborító, ha azt sugallja, hogy az NDA létrejötte előtt a web üres halmaz
lett volna: „A NDA ezért jött létre, hogy legyen mit tanulmányozniuk az állami segítséggel
felfejlesztett számítógéppark használóinak.” Az NDA ugyanis nem hoz létre tartalmat, csupán
rámutat elekronikusan létező dokumentumokra. Ezeket magánszemélyek, vállalkozások, és
közgyűjtemények hozták létre. A digitális dokumentumoknak az olvasóhoz való eljuttatásában
ugyanakkor az NDA-nak nagyon fontos szerepe lesz, ha már ténylegesen, terveinek
megfelelően működik. Az interjú egyes állításait a másik interjúalany adó Kitzinger Dávid
javította az NDA honlapján (www.nda.hu), a Népszabadság október 31-én több ponton
kiegészítette ezeket az információkat (Kelen Károly: Rend lesz a világhálón) ugyanakkor az a
tény, hogy az interjút készítő felkészült ujságíró is félreérti az egyes intézmények szerepét a
nemzeti kulturális örökség digitalizálásában, nagyon is jellemző, aggasztó, a könyvtárakra
nézve bántó. Mondjuk persze ki bátran, sokszor ez az ismerethiány, a homályosság igenis
érdeke azoknak, akik a kulturális örökség digitális másolatának használtatását jó üzletnek
(távolról sem befektetési lehetőségnek) látják. És ha már manapság az őszinteség újra erénnyé
fogalmazódott, akkor azt is mondjuk ki, hogy az „ügyesség” ne legyen „ügyeskedés”, és ha
valakik kiválóak a nem saját eredményük látványos eladásában, akkor őket sem kellene
egyszerűen a „kiváló PR szakemberek” kategóriába sorolni. Ha pedig csak arról beszélünk,
hogy a nehézkes, hagyományos közgyűjteményi világ eredményeinek a megmutatására,
szervezett és hatékony kommunikálására az állam létrehozott egy kiváló technikai háttérrel és
ismeretekkel rendelkező vállalkozást, akkor ennek a szerepéről ezt is kell leírni.
A nemzeti kulturális örökség (és ennek digitális másolata) közgyűjteményi megőrzése ugyanis
az országos közgyűjtemények feladata (lásd erről a legnagyobb országos közgyűjtemények
vezetői által aláírt nyilatkozatot: A közgyűjtemények a nemzeti kulturális örökség
digitalizálásában, Könyv, könyvtár, könyvtáros, 2004. július, p. 3–6). Tevékenységüket
törvények szabályozzák, feladataikat is ezek a jogszabályok határozzák meg. A
közgyűjtemények pedig nagyon rossz anyagi állapotban vannak, az intézményi rendszer, és az
egyes múzeumok, a levéltárak (ide értve a hang-, a kép- és a mozgókép archívumokat is) és a
könyvtárak reformja napirenden van. Az egyes kormányok persze amellett, hogy
kinyilvánítják: túl sok intézmény van, lehetetlen a fenntartásuk, kormányzati periódusonként
létre is hoznak ilyen intézményeket. Vagy azért, mert
- ez szakmailag indokolt,
- vagy azért mert a lassú, álmatag intézmény nem akarja a 21. századi feladatot
(digitális fordulat a gyűjtemény építésében, feldolgozásában, szolgáltatásában és
megőrzésében) megoldani, és a fenntartója (kényelemből?) elfelejti kötelezni erre,
- vagy mert egy-egy csoport lobby szinten erős, és elintézi magának.
A közgyűjteményekre fordított pénz eközben folyamatosan nominálisan is csökken. De
legyünk tárgyszerűek, és maradjunk a könyvtári dokumentumok digitalizásának történeténél,
az elvégzett és elvégzendő feladatoknál.
A könyvtári katalógusok és nyilvántatások (bibliográfiák, állományjegyzékek)
digitalizálása, adatbázisba szervezése Magyarországon (a szegedi, akkor József Attila
Tudományegyetem Központi Könyvtárában) az 1960-as évek végén kezdődött el,
összhangban az USA törekvéseivel, amikor a nyugat-európai könyvtárak még csak elvben

2. foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A folyamat Magyarországon összhangban haladt a fejlett
világgal nagyjából az 1990-es évek elejéig, amikor a magyar kormányok elfeledkeztek annak
jelentőségéről, hogy a magyar kulturális örökség legalább adatszintű megmutatása a világnak
többet jelent, mint sok-sok kulturális évad szervezése, vagy sok ezer diplomáciai út
lebonyolítása. Az európai országok sorra, külön kormányszintű programokkal (nem a
könyvtárak költségvetéséből!) finanszírozták a katalógusok digitális konverzióját.
Magyarországon az EU csatlakozás után az eKormányzat programjába került a „Közkönyvtári
nyilvántartásokhoz való szabad internetes hozzáférés”, de csupán 2004-ben – IHM pályázat
révén – tettünk igazán nagy lépést a nemzeti könyvtár katalógusának retrokonverziójában. Ma
az 1952 utáni beszerzésű könyvek katalógusa, az összes folyóirat rövid katalógusa, és néhány
különgyűjteményi nyilvántartás érhető el csupán adatok szintjén. Az 1802 és 1951 kötött
beszerzett dokumentumok leírása nem. A kormányok 2004 óta egyetlen fillért sem áldoztak a
munka folytatására. Pedig ez lenne minden közös katalógus alapja. (Csak zárójelben: így
kerül be a világ köztudatába az 1920 előtti Magyarországon megjelent könyvanyag, mint a
szlovák, a horvát, az osztrák, a román stb. kulturális örökség része. A feltűnően sok magyar
könyvcím pedig ezen országok kiváló nemzetiségi politikáját bizonyítja. Az átlagos
felhasználó nem a történeti határokban gondolkodik.) A könyvtárak ugyanis – létező stratégiai
tervükkel összhangban – kulturális minisztériumi (MKM, NKÖM, OKM) támogatással
létrehozták a Magyar Országos Közös Katalógust (MOKKA), amely közös tulajdonuk. Így, és
csak így maradhat köztulajdon. A munkát 2004-től az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK)
koordinálja. Ugyancsak közös könyvtári programként kezdtük el ez évben az Országos
Humán Szakirodalmi Bibliográfiai Adatbázis építését, mindeddig más alapfeladatok elől
elvont töredék pénzekkel.
Az 1990-es években már világos volt, hogy a könyvtári dokumentumok nem csak
hagyományos módon keletkeznek, hanem digitálisan is. A digitális dokumentumok
összegyűjtését az 1998-ben megjelent köteles rendelet az OSZK feladatává tette, és a
CDROM-ok, DVD-k, eBook-ok összegyűjtése, feldolgozása, szolgáltatása és megőrzése is itt
folyik. A fizikai hordozón nem megjelenő digitális tartalmak beszolgáltatása körül vita van
azok kiadói és az OSZK között. Mindannyian úgy látjuk, hogy szükséges a köteles rendelet
ilyen értelmű újrafogalmazása. Az új jogszabály megalkotásával utolsó órában vagyunk.
Sehol a világon nem vetődik fel, hogy a digitális anyag összegyűjtése nem a nemzeti könyvtár
feladata lenne. Az OSZK 2006 augusztusában elkezdte a webaratás (a teljes nyilvános
domain-állomány másolása) kísérleti programját, reményeink szerint 2007-ben tervezett web-
mentést tudunk legalább félévente végezni. Az említett új jogszabálynak szabályoznia kell a
másolt digitális tartalom szolgáltatási rendjét is (internet, dedikált hálózat, intranet). Ebben
fontos szerep juthat az NDA-nak.
A nem digitális anyag digitalizálása is a 90-es évek elején kezdődött, azóta sokat változott
technikai feltételek mellett. Könyvtári mozgalomként létrejött 1994-ben a Magyar
Elektronikus Könyvtár (MEK). Az állam itt is elaludt, a MEK pályázatokból építkezett, lelkes
könyvtárosok szívességből dolgoztak, ahelyett, hogy a nemzeti könyvtárat kötelezték volna az
ügy befogadására és fejlesztésére, ahogy MINDENÜTT történt. Ráadásul 1997-ben az akkori
kormány létrehozta a Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központot. Az azóta
sokféle jogi státuszt megélt – kiválóan működő – műhely elkezdett tervezetten digitalizálni, az
OSZK-ból átvett CDROM katalógust szolgáltatni, a weben megjelenő digitális tartalmakat
katalogizálni (webcat; fontos, csak katalógus, nem másolat, vagyis nem gyűjtemény), és
megkapta a Digitális Irodalmi Archivum építésének a feladatatát is (ez utóbbi feladat ma a
Petőfi Irodalmi Múzeumé). Az állam tehát 1997-ben is a könnyebb végét fogta meg a
dolognak: új, hatékonynak remélt intézményt alapítani, ahelyett, hogy a nemzeti könyvtár
feladatainak sorába beiktatta volna a feladatot, és számonkérte volna azt. Reményeink szerint
2007. januártól a Neuman-ház nemzeti könyvtári funkciói visszakerülnek az OSZK-ba

3. (vagyis egyesül a Neum-ház elektronikus könyvtára a MEK-kel, egyéb tevékenységük pedig
programként fut tovább. A webcat szerepét az NDA már átvette.)
1999-ben az OSZK magához hívta a MEK-et, mert természetesnek tartotta, hogy NINCSEN
SEHOL A VILÁGON külön papír nemzeti könyvtár, meg külön digitális nemzeti könyvtár.
2000-től már komolyabb digitalizálási programok indultak, persze aki bírja, marja alapon
anélkül, hogy az állam rendelkezett volna digitális stratégiával ezen a területen. Fű, fa, virág
digitalizál ma is (ez így természetes), a keletkező digitális másolatok nem jutnak el az
országos gyűjteményekbe, sőt, a magánszemélyek által digitalizált anyagra a magánszemély
jogokat szeretne szerezni (még akkor is, ha azt az államtól kapott közpénzen digitalizálta
azokat az állami gyűjteményben). A vállalkozás szabadságának és a magántulajdon
tiszteletének balkáni szemlélete ez, hogy erősebb kifejezéssel ne illessem.
Az országos könyvtári stratégia, az OSZK stratégiai tervei világosan foglaltak állást ebben a
helyzetben: ami könyvtári dokumentum digitális másolata, azt az OSZK gyűjti, feldolgozza,
szolgáltatja (jogi állapot szerint házon belül, vagy az interneten), és megőrzi. Az NDA a
szolgáltatásban segít, nyilvántartja az országban szerteszéjjel folyó digitalizálási
tevékenységet, és – a könyvtári területen az OSZK-val (Könyvtári Intézet, MEK) együtt –
igyekszik a szabványosság irányába terelni ezt a tevékenységet.
Magyarországon persze semmi sem biztos. Miután létrehozták a külön Informatika és
Hírközlési Minisztériumot rögtön látszott, hogy elvették a hagyományos intézményi rendszer
fejlesztési pénzét az azokat fenntartó tárcáktól. A lehető legrosszabb megoldás volt, és ez a
helyzet ma is fennáll. Az új minisztérium azután új intézményeket hívott életre: Nemzeti
Audivizuális Archívum (NAVA), Nemzeti Digitális Adattár (NDA), ami (ne idegeskedjenek
az intézmények!) csak egy a digitálisan létező dokumentumokról szóló adatokat tartja
nyilván, és segít szolgáltatásban. Erre kevés ember elég, így modern, így hatékony. Ez az
intézmény egy állami tulajdonú Közhasznú Társaság, amelyet 2007 júniusában átalakítanak
nonprofit vállalkozássá.
A kérdés az: akar-e a magyar állam tényleges közgyűjteményi reformot? Ha igen, miért
tartozik a NAVA és NDA, és a közgyűjteményi informatikai fejlesztések pénzügyi alapja más
tárcához és hivatalhoz, mint az OKM, aki fenntartja a gyűjteményeket? A kormányprogram
része a nemzeti intézményi kör kijelölése. Az OSZK nemzeti könyvtár, így szól a törvény már
régóta (1808), de legutóbb 1997-ben (CXL. törvény) megerősítve. A könyvtári
nyilvántartások és dokumentumok digitalizálása és mindenki számára ingyenes
hozzáférhetővé tétele is része a kormány programjának. Miért kell külön intézmény, külön
hivatal a feladat megoldására? Van OKM, ennek van közgyűjteményi szakmai apparátusa,
könyvtári osztálya, van nemzeti könyvtár is. Oda kell adni a pénzt, és nem szabad engedni,
hogy másra költsék el. Egyébként van Nemzeti Múzeum, Nemzeti Levéltár és Nemzeti
Filmarchívum is.
Mi a helyzet Európában? Nem értik, hogy a nemzeti könyvtárak szövetsége (Conference of
National Librarians, CENL) által kezdeményezett Európai Könyvtár (The European Library,
TEL), és Európai Digitális Könyvtár (European Digital Library, EDL) magyarországi partnere
miért nem csak az Országos Széchényi Könyvtár? Miért érkezik megkeresés az egyes nemzeti
könyvtárakhoz, hogy digitális ügyekben az NDA-val működjenek együtt? Jól tudom magam
is: a helyzet Európában sem egyértelmű. Amikor az EU illetékes bizottsága elfogadta a TEL
programot (az európai nemzeti könyvtárak közös katalógusa, beleértve a digitalizált
dokumentumokét is, hiszen azokat – bármennyire is furcsa ez egyeseknek – a nemzeti
könyvtáraknak KELL gyűjteni), az európai államok kulturális minisztériumainak egy
csoportja „kormányzati szintű” programot hozott létre MINERVA (a jövendő MICHAEL)
néven azért, hogy létrejöjjön egy adatbázis az európai digitális tartalmak katalógusaként (=
európai NDA). A vita EU szinten is most robbant ki, amikor kiderült, a MINERVA
eredményei nagyobbrészt a könyvtárakéi, vagyis a TEL részbeni másolata a leendő

4. MICHAEL, csak más technikai platformon. Ráadásul az Európai Kutató Könyvtáraknak kettő
szövetsége is van: Consortium of European Research Libraries (CERL) és Ligue International
des Bibliotheques Européennes de Recherche (LIBER). A CERL épít egy adatbázist: 1800
előtt nyomtatott könyvek és kéziratok világ katalógusa, a LIBER egy másikat: a világban lévő
digitálisan létező dokumentumok adatainak adatbázisa. Ez utóbbit akkor, amikor a Library of
Congress elkezdte a Word Digital Library (WDL) programot. A CERL és a LIBER
tevékenységi körének megosztásáról várhatóan a CERL budapesti közgyűlésén (OSZK 2006.
november 10–11.) határoznak.
Hogyan tovább? Azt hiszem, hogy a könyvtárak közössége megmarad a stratégiai terveikben
megszabott feladatok mellett. Európai szinten a TEL szolgálhat az EDL katalógusaként, a
CENL, mint a tulajdonosok szövetsége felajánlja a kifejlesztett TEL adatbázist, mint technikai
platformot a teljes EDL-nek, vagyis annak a „könyvtárnak”, amely a múzeumi és a levéltári
dokumentumok másolatait is „őrzi” (vagy fizikailag is, vagy csak távoli kapcsolattal). Ha ezt
az utóbbiak is akarják, és nem választják a francia rendszert, a MICHAEL-t. Magyarországon
az OSZK javaslata: az OSZK a magyar nemzeti könyvtár (papír és digitális). Minden
digitálisan másolat, amely az OSZK gyűjtőkörébe tartozó dokumentumról készült, kerüljön az
OSZK-ba. Az OSZK katalógusa része a TEL-nek, az anyag része a EDL-nek és a WDL-nek
is. Az EU bizottság által elfogadott magyarországi könyvtári digitalizálási kompetencia
központ az OSZK (és nem az NDA, ahogy a Népszabadság október 31-i számában, az idézett
Kelen Károly interjúban áll). Az NDA lehet a közgyűjteményi dokumentumok digitális
másolatainak katalógusa (szigorúan nem gyűjtőhelye, mert az a nemzeti intézmények dolga!),
hogy az így megjelenhessen más EU és világszintű nyilvántartásokban is, továbbá nagyobb
figyelem forduljon feléjük abban az intézményi rendszerben, amely az NDA szolgáltatásainak
célközönségét alkotja (oktatás, művelődési házak stb). Fontos lenne azonban, ha a fejlesztési
közpénzeket nem újabb technikai kísérletekre, hanem végre ténylegesen a tartalom
fejlesztésére, vagy a nyilvántartások és a dokumentumok digitalizálására fordítanák.
Budapest, 2006. szeptember vége (a kérdés azóta is aktuális)
Monok István